– Miért is… Miért is csak egyedül Moszkva maradhatott volna meg? Ez nem logikus, Zsenya! Érted? Nem logikus! Vagyis… Vagyis, egyszerűen csak… Képtelenek vagyunk… fogni a jelüket… Egyelőre. Csak folytatni kell. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel…
A torony üres volt ugyan, de azért nem volt néma, élt: a teraszokon befújt a szél, csapkodta az ajtószárnyakat, sípolva szedte a levegőt a liftaknákon át, idegen konyhákban és hálókban motoszkált, úgy tett, mintha hazatérő házigazda lenne. De Artyom már nem hitt neki, még csak hátra sem fordult, és nem tért be sehová vendégségbe.
Tudvalévő, mi van ott a nyugtalanul csapkodó ajtók mögött: kifosztott lakások. Csak a padlón szanaszét szórt fényképek – idegen holtak emlékfotói, de vajon kinek? –, meg az egészen súlyos bútordarabok, amelyeket se a metróba,
