2. fejezet
A METRÓ– Figyelsz rám egyáltalán? – kérdezte Ányától.
De Ánya már nem volt a sátorban.
A ruhája pontosan ugyanott volt, ahová ledobta, a bejáratnál. Ánya nem tette el, de nem is hajította el onnan. Egyszerűen csak átlépett rajta, mintha hozzáérni is félt volna. Nehogy megfertőzze. Lehet, hogy nem alaptalanul félt tőle.
Valószínűleg a takaróra is nagyobb szüksége volt. Artyom majdcsak felmelegszik valahogy.
Jó is, hogy elment. Köszönöm neked, Ánya. Köszönöm, hogy nem kezdtél el velem beszélgetni.
– Köszönöm, bazmeg! – szólalt meg fennhangon.
– Szabad? – szólalt meg valaki a sátorlapon keresztül, közvetlenül a fülénél. – Artyom? Nem alszik?
Artyom odamászott a nadrágjához.
Odakint, egy összecsukható tábori stokin ülve egy öregember várakozott, akinek az életkorához képest
