– Emlékeztek, bajtársak? A sztalker! A mi emberünk! Négykézláb mászott el tőlünk.
– Aha! Fasza csávó! – Artyom rég nem látott ilyen őszinte mosolyt.
– Na, beállsz közénk? Bírjuk az olyanokat, akiknek vannak elveik! – hívta maguk közé az anyajegyes.
A gallérjukon tiszthelyettesi rangjelzés, mögöttük pedig hármas oszlopban indulásra készen sorakozott fel a csőcselék; valahol az oszlop végén Artyom kiszúrta az egykori brókert is. Aha, az önkéntesek. A Vasgárda. A gének tisztaságáért! Esetleg ő is ivott velük erre? És legalább elhányta magát?
– Húzzatok a faszba!
És ment tovább: ne is lássa őket! Se a saját bűnét!
Most azt képzelte: a csodás Gomora minden lakója hunyorogva néz rá, mintha felismernék, és kacsingatnának neki: hát hogyne, hát hogyne, találkoztunk veled a minap, négykézláb m
