Kris a tűzhelynél, a kedvenc helyén állt, homármintás köténye furcsán festett kifakult és szakadt metallicás pólóján. A kis lakást chorizokolbász, garnélarák és bors illata járta át.
– Szia! Jó későn jössz!
Bell betolta a biciklijét a bicikliállványba, lerúgta magáról az edzőcipőjét, fejéről lehúzta a sapkáját, és kezét a combja mellé ejtette.
– Ja – sóhajtotta, ahogy fásultan kibújt a kabátjából és besántikált. – Á… szia.
Tove odaintett neki a kanapéról, amelyen kiterülve a füves cigije füstjét fújta a mennyezet felé.
– Szia, bébi. Nem vagyok itt. Nem láttál.
Mondani könnyű volt. Nehéz volt nem észrevenni Tovét a száznyolcvan centi magas termetével, hosszú lába Bell hónaljáig ért. Bell mindenesetre bólintott, nem volt ebben semmi új. Hórihorgas, laza barátnője, aki két emelettel
