– Hol jártál? – szegezte neki a kérdést Tove, majdnem kiesve a karosszékéből, amikor Bell benyitott reggel a nyikorgó kerti kapun. Koronája félrecsúszott a fején, haja kócosan meredt az égnek.
Bell kacsintott, ahogy becsukta maga mögött a kaput, majd mindkét karját fölnyújtotta a levegőbe. Úgy érezte magát, mintha lebegne.
– Na ne! Kivel? – hördült fel tettetett szörnyülködéssel Tove. – Nem is táncoltál senkivel.
Bell lehuppant egy másik karosszékbe, és kezét-lábát eleresztette, mint egy rongybaba.
– Emilnek hívják, és nagy valószínűséggel a legszebb férfi, akit életemben láttam. Úgy értem, egész életemben. – Felvonta a szemöldökét, és csodálkozott, mire ez a nagy csend… és tisztaság. – Hol vannak a fiúk?
Tove felnyögött.
– Futnak – mondta, és elutasító mozdulatot tett a kezével.
