Ne itt, intette magát. Ne itt.
De ahogy a korláthoz csatolva ült, és lobogó hajjal, fejét hátradöntve, elragadtatottan sikított, feltartóztathatatlanul folytak a könnyei. Olyan gyönyörű volt, olyan tökéletes, olyan tiszta. Szándékosan felejtette el ezt az érzést, négy éven keresztül elnyomta magában, milyen élmény, amikor a világ fölött száguld az ember, de most, hogy újra az arcába csapott a sós permet és haját összekuszálta a szél, megint ott volt – a régi szép időkben. Vele. Egy másik életben.
– Sírsz? – kérdezte tőle Linus, és meleg kezét Bell karjára tette.
Bell lenézett rá, és a szél elfújta a könnyeit.
– Nem, csak a széltől van – füllentette, és ragyogó mosolyt erőltetett az arcára, hogy megfeledkezzen a szíve fájdalmáról. Mennyire élvezte volna Jack ezt a pillanatot! Ez volt a
