Halálos bosszú

ELSŐ FEJEZETAki gyilkosságokkal foglalkozik, annak időre, türelemre, gyakorlatra van szüksége, és el kell viselnie a monotonitást is. Eve Dallas hadnagyban egyesült ez a négy tulajdonság. Azt is tudta, hogy a gyilkosnak ezek közül egyre sincs szüksége. Az életet túlságosan is gyakran vették el hirtelen felindulásból, haragból, kedvtelésből vagy egyszerűen ostobaságból. Eve emlékezett, hogy ez az utolsó vezette el John Henry Bonningot, hogy a D. sugárút egyik épületének egy tizenkettedik emeleti ablakából kihajítsa Charles Michael Renekee-t. Amikor kihallgatta Bonningot, úgy számított, hogy tizenkét perc, és kicsikarja belőle a beismerő vallomást, tizenöt, és letartóztatja és megírja a jelentését. Így pont időben érhet majd haza. – Gyerünk, Bonning – és most egy veterán zsaru beszélt egy veterán rosszfiúhoz. – Tegyen magának egy szívességet. Ha vallomást tesz, önvédelemnek állíthatjuk be a történteket, így sokkal kisebb lesz a büntetése is. Ebédre be is fejezhetjük az egész cécót. Úgy hallottam, ma a raboknak tésztát főznek vacsorára. – Még csak hozzá sem értem – tapogatta meg hosszú, kövér ujjaival az ajkait Bonning. – Az a hülye csak úgy egyszerűen kiugrott. Eve sóhajtva ült le az „A” kihallgatóban felállított apró fémasztal mögé. Nem akarta, hogy Bonning védekezzen, és ezzel nyújtsa az ügyet. Csak tovább akarta terelni azon az úton, amelyen már elindultak, hogy a végén, amikor elérték az áhított célt, bekasztlizza. A másodosztályú drogdílerek, mint amilyen Bonning is volt, kétségtelenül lassú észjárásúak, de előbb vagy utóbb ő is ügyvéd után fog nyüszíteni. Régi trükk ez, csaknem olyan ősi, mint a gyilkosság maga. Habár a 2058-as év végén jártak, a gyilkosság az idők folyamán mit sem változott. – Kiugrott… Egyszerűen csak gondolt egyet, és kivetette magát az ablakon. De miért? Bonning olyannyira gondolkodott, hogy almányi homloka mély ráncokba szaladt. – Talán azért, mert egy ostoba kis mitugrász volt? – Egész jó tipp, Bonning, de még nem magyarázza azt, hogy miért kellett futóversenyt rendeznie a rendőrökkel. Talán harminc másodpercbe is beletelt, mire Bonning ajkai vigyorra húzódtak. – Vicces. Nagyon vicces, Dallas. – Aha. Én is viccesnek szoktam találni a bűncselekményeket. De visszatérve az eredeti témához, maguk ketten egy hordozható laboratórium segítségével épp egy kis Eroticát kotyvasztottak, amikor Renekee, ha már egyszer ostoba mitugrász, gondolt egyet, és kiugrott az ablakon. A csukott ablakon. Aztán tizenkét emeletnyi zuhanás után visszapattant egy Rapid taxi tetejéről, amivel halálra rémítette a hátsó ülésen utazó topekai turistákat. És csak ezután kente szét az agyát az utcán. – De még hogy visszapattant! – csodálkozott mosolyogva Bonning. – Ki gondolta volna? Eve nem szándékozott egy gyilkosságot a nyakába varrni, mivel úgy vélte, a bíróság előtt is könnyebben megállna a gondatlanságból elkövetett emberölés. Ha egy díler kicsinálja a társát, attól Justitia istennő még nem fog kikukucskálni a szemét fedő kendő alól. Sokkal többet szabott ki ugyanis a kábítószer-kereskedőkre, mint amennyit a gyilkosokra. És még ha mindkét vádpontban bűnösnek találják is, akkor sem valószínű, hogy Bonning három évnél többet töltene a rács mögött. Eve az asztalra támaszkodva előrehajolt. – Ennyire ostobának látszom, haver? Bonning szó szerint értette a kérdést, és hunyorogva, alaposan végigmérte Eve-et. Belenézett hatalmas, barna szemébe, de ott egyáltalán nem a várt, lágy tekintetet találta. Telt ajkaival sem mosolygott rá. – Maga zsarunak látszik – döntötte el végül. – Jó válasz. Ne próbáljon játszani velem, Bonning. Összeveszett az üzlettársával, felkapta a vizet, és félretéve a maguk között fennálló üzleti és személyes kapcsolatot, kihajította a vézna seggét az ablakon – emelte fel a kezét, mielőtt Bonning ismét tagadni kezdhetett volna. – Én így látom a történteket. Lehet, hogy osztozkodás közben vitatkoztak össze, de előfordulhat, hogy valami nőügyből kifolyólag. Mindkettejük agya bedurrant. Lehet, hogy pont Renekee esett magának. És védekeznie kellett valahogy. Nincs igazam? – Ember, de még mennyire – bólintott gyorsan Bonning, ahogy a szavak értelme a tudatáig hatolt. – De mi egyáltalán nem vitatkoztunk. Egyszerűen csak megpróbált repülni. – Miért hasadt fel a szája, és hogy került a monokli a szeme alá? Hogy került vér a körmei alá? Bonning teli szájjal vigyorgott. – Kocsmai verekedés. – Mikor? És hol? – Ki emlékszik már arra? – Pedig jobban tenné. És tudja, ha a körme alól vett mintában a saját vérét is megtaláljuk, és ezt a DNS-vizsgálat igazolja, akkor a kiszabható maximumot fogom kérni. Életfogytiglani börtönt, a feltételes szabadon bocsátás lehetősége nélkül. Bonning gyorsan pislogott, mintha így jelezné, hogy az agya épp most dolgozza fel ezeket a nem túl szívderítő híreket. – Ugyan már, Dallas, ez csak duma. Senkit sem fog meggyőzni arról, hogy eleve úgy sétáltam be abba a lakásba, hogy megölöm azt a vén gazembert. Haverok voltunk. Eve higgadtan a szemébe nézett, és előhúzta a kommunikátorát. – Utolsó esély. Felhívom a társam, hogy végeztesse el a vizsgálatot, és bevarrom gyilkosságért. – Az nem volt gyilkosság. – Nagyon hinni akarta, hogy Eve csak blöfföl. Nem olvashatsz ki semmit ezekből a szemekből, gondolta, és megnedvesítette az ajkait. Egy zsaru szemeiből. – Baleset történt – jelentette ki hirtelen ötlettől vezérelten, mire Eve csak a fejét csóválta. – Pedig így volt. Züllöttünk egy kicsit, és… megbotlott, és fejjel előre nekiesett az ablaknak. – Most komolyan megbántott. Egy felnőtt férfi nem zuhanhat ki egy három láb magasan nyíló ablakon – kattintotta fel a kommunikátorát. – Peabody. Peabody arca néhány másodperc múlva már be is töltötte a kommunikátor képernyőét. – Igen, hadnagy. – Szeretnék vérvizsgálatot végeztetni Bonningon. Küldje az orvoscsoportot egyenesen az „A” kihallgatóba, valamint szóljon az államügyészi hivatalnak, hogy akadt egy gyilkosságunk. – Hé, nyugi már. Fogja vissza magát egy kicsit. Ezt nem teheti – törölte meg Bonning a száját a kézfejével. Egy pillanatig még viaskodott, miközben azzal győzködte magát, hogy Eve nem a legsúlyosabb vádat hozza fel ellene. De Dallas már nála nehezebb fiúkat is sikeresen a falhoz szorított. – Megkapta a lehetőséget, Hantás. Peabody… – Nekem esett. Úgy történt, ahogy mondta. Nekem esett. Teljesen begolyózott. Elmondom, hogy történt. Vallomást akarok tenni. – Peabody, várj még a parancs teljesítésével. És értesítsd az államügyészi hivatalt, hogy Mr. Bonning őszinte beismerő vallomást tesz. Peabodynak még az arcizma sem rándult. – Igen, hadnagy. Eve visszacsúsztatta a zsebébe a kommunikátort, majd rákönyökölt az asztal szélére, és kedvesen elmosolyodott. – Oké, Hantás. Halljam, mi történt. • • • Ötven perccel később Eve besétált a New York-i rendőrkapitányság épületében berendezett apró irodájába. Tipikusan úgy is nézett ki, mint egy zsaru – nem csak a válla alatt lógó fegyvertáskája tette, de kopott bakancsot és kifakult farmernadrágot viselt. És a tekintetén is látszott – azon a tekinteten, amely csak ritkán siklott el az apró részletek fölött. Mélybarna szemei voltak, és csak néha pislogott. Ehhez jött még a szögletes arc, az élesen kiálló arccsont, a telt ajkak, és az apró gödröcske az állán. Lazán, nyugodtan lépdelt – pillanatnyilag nem kellett sehová sem sietnie. Miközben helyet foglalt az íróasztala mögött, elégedetten beletúrt rövid, de csak alkalomszerűen vágott barna hajába. Még le kellett gépelnie a jelentését, elküldeni a másolatokat az érintetteknek, és utána le is teheti aznapra a szolgálatot. Az irodája keskeny ablaka mögött teljes erővel dübörgött a légi forgalom. De a légibuszok kürtjeinek folyamatos bömbölése és a kopterek rotorjainak a csattogása egyáltalán nem zavarta. Végül is New Yorkhoz ez a zaj már hozzátartozott. – Bekapcs – parancsolta, majd dühösen felszisszent, amikor a számítógép képernyője sötét maradt. – A francba, ne kezdd már megint. Bekapcs. Kapcsolódj már be, te szemétláda. – Talán be kellene adnod neki a személyi azonosítódat – szólalt meg a belépő Peabody. – Azt hittem, visszaállították hangfelismerésre. – Vissza. De eltolták. Szerintem a hét végére vissza kellene küldened a karbantartókhoz. – A fenébe! – pörölt Eve. – Hány rohadt számot kellene egy embernek észben tartania? Kettő, öt, nulla, kilenc – és felsóhajtott, amikor a szerkezet életre köhögte magát. – Jobb, ha már azt az új gépet hozzák vissza, amit úgyis megígértek – csúsztatott be a számítógépbe egy diszket. – Mentsd le John Henry Bonning adatait. Az ügyirat száma 4572007-H. A jelentés másolatából pedig küldj át egy példányt Whitney kapitánynak. – Szép, gyors munkát végeztél Bonninggal, Dallas. – Annak az embernek akkora az agya, mint egy szem pisztácia. Összevesztek húsz rohadt krediten, és emiatt képes volt kihajítani az üzlettársát a csukott ablakon. És azt akarta bemesélni nekem, hogy csak az életét próbálta megvédeni, amikor amaz rátámadt. Az áldozat legalább száz fonttal nyomott nála kevesebbet, és hat hüvelykkel nőtt alacsonyabbra. Seggfej – sóhajtott fel lemondóan. – Az ember azt gondolná, legalább egy kést vagy egy baseballütőt tartott a kezében. Eve hátradőlt, megmasszírozta a nyakát, és meglepve tapasztalta, hogy lassan oldódik benne a feszültség. – És olcsón meg akarja úszni. Fél füllel az ablak mögötti lármát hallgatta. Az egyik, ingázókat szállító légibusz hangszórója bömbölve reklámozta az üzemeltető céget. – Heti, havi és éves bérletek válthatók! Váltson a LÉGIBUSZ-ra, erre az emberarcú közlekedési eszközre. Kezdje és fejezze be stílusosan a munkanapját. Akarod mondani, szardíniastílusban, gondolta Eve. Mivel egész nap esett a hideg novemberi eső, maga elé képzelte, milyen látványt nyújthatnak az utcák. Így tökéletes a befejezése egy munkával töltött napnak. – Vége – kapta fel kopott bőrdzsekijét Eve. – Épp itt a váltás. Lelépek. Tervezel valami izgalmasat a hétvégére, Peabody? – Csak a szokásost. Férfiakat falok és szíveket török össze. Eve a segédje komoly ábrázatát látva elvigyorodott. A pimasz Peabody, gondolta magában. A tetőtől talpig zsaru Peabody. – Elég vad életet élsz. Nem is tudom, hogy tudod tartani a lépést. – Aha, ez vagyok én. A bulik királynője – nyitotta ki szárazon mosolyogva az ajtót Peabody épp abban a pillanatban, amikor Eve tele’linkje csipogni kezdett. Mindketten a készülékre meredtek. – Harminc másodperc, és már a földszint felé tartanánk. – Talán csak Roarke akar figyelmeztetni, hogy ne feledkezzem meg a ma esti vacsorameghívásról – kattintotta fel Eve az egységet. – Dallas, gyilkossági csoport. A képernyő vad színorgiával telt meg – sötét, ronda, villogó színekkel. A hangszóróból lassú, mély zene áradt. Eve automatikusan nyomkövetésre kapcsolt, mire a képernyő tetején megjelent a „Hívóazonosítás sikertelen” felirat. – Maga a legjobb, akit ebben a városban csak ajánlani tudtak, Dallas hadnagy. Csakugyan ilyen remek lenne? – Törvénybe ütközik névtelenül felhívni egy rendőrtisztet és/vagy zavarni az adást. Kötelességem figyelmeztetni, hogy a CyberŐrség nyomon követi a vonalat, és a beszélgetésről felvétel készül. – Tisztában vagyok vele. De mivel épp most követtem el egy gyilkosságot, cseppet sem izgat, ha megsértem az elektronikus hírközlés szabályait. Megáldott az Úr. – Ó, igazán? – és Eve arra gondolt, hogy pont ez hiányzott még a mai napra. – Elszólított, hogy végezzem el a munkáját, és fürödjek meg az ellenségei vérében. – És sokat talált? Úgy értem, olyanokat, akikre nem saját kezűleg sújtott le, hanem magára bízta a piszkos munkát. Erre hosszú szünet következett. Csak a háttérből hallatszó gyászzene szólt a hangszórókon át. – Gondolhattam volna magáról, hogy ennyire komolytalan – és az ismeretlen hangja ezúttal sokkal szigorúbban és élesebben csengett. Alig tudta elnyomni a dühét. – Mint ateista, hogy is lenne képes megérteni az isteni büntetés lényegét? De leegyszerűsítem a maga szintjére. Egy rejtvény. Szereti a rejtvényeket, Dallas hadnagy? – Nem – pislantott Eve Peabody felé, majd lemondóan megrázta a fejét. – De lefogadom, hogy maga igen. – Megnyugtatják az elmét és a lelket. Ezt a kis rejtvényt úgy hívják: Bosszú. El kell jutnia a vén homokos elsőszülött fiához, a luxus ölében, az ezüsttorony tetején, ahol lábai alatt sötét folyók zuhannak alá a szédítő mélységekbe. Előbb az életéért könyörgött, majd a haláláért. De az elátkozott soha nem bánja meg szörnyű vétkét. – Miért ölte meg? – Mert erre a feladatra születtem a világra. – Isten azt mondta magának, arra született, hogy gyilkoljon? – kért újabb nyomkövetést dühösen Eve. – És miként tudatta ezt magával? Felhívta a ’linkjén, netán küldött egy faxot? Esetleg egy bárban találkoztak? – Nem fog kétségeket plántálni a szívembe – hallatszott a szörcsögő lihegés a vonal másik végéről. – Talán azt hiszi, hogy kevesebb vagyok magánál? Csak azért, mert hatalmat és pozíciót harcolt ki magának? De ez nem fog már sokáig tartani. Még jelentkezem, hadnagy. Emlékezzen rá, mi a küldetésem. A nők csak kísérhetik és kényeztethetik a férfiakat, akit arra teremtettek, hogy védelmet nyújtsanak nekik és bosszút álljanak értük. – Ezt is Isten közölte magával? Szerintem végső soron ez azt mutatja, hogy ő is csak egy férfi. Főleg a gondolkodásmódja. – Reszketni fog, ha a színe elé kerül. Ha a színem elé kerül. – Aha, hát persze – és remélve, hogy a kamera tiszta képet közvetít, megvizsgálta a körmeit. – Máris remegek. – Az én küldetésem szent. Rettenetes és isteni. Példabeszédek könyve, 28:17: „Az az ember, akit kiontott embervér terhe nyom, a sírjáig menekül. Ne támogasd!” Ez történik egy napon a számkivetettel… és senki sem segíthet rajta. – Hogy érezte magát, amikor végzett az áldozatával? – Mint Isten megtestesült haragja. Huszonnégy órát adok, hogy bizonyítson. Ne okozzon csalódást. – Nem fogok csalódást okozni, seggfej – morogta Eve, amikor a beszélgetés véget ért. – Találtál valamit, Peabody? – Semmit. Tökéletesen megzavarta a nyomkövetőt. Még annyit sem tudunk, hogy a Földről hívott, vagy pedig a bolygón kívülről. – A Földről – ült le morogva Eve. – Elég közel akar maradni ahhoz, hogy megfigyeljen. – Lehet, hogy csak egy hóbortos alak. – Nem hinném. Fanatikus, de nem hóbortos. Számítógép, kérem azoknak a New York-i köz- és magánkézben lévő épületeknek a listáját, melyek nevében szerepel a luxus szó, és az East Riverre vagy a Hudsonre néznek – dobolt Eve ujjaival az asztalon. – Gyűlölöm a kirakós játékokat.