Halálos bosszú

ELSŐ FEJEZET-2

– Én viszont kedvelem őket – hajolt át Peabody összevont szemöldökkel Eve válla fölött, hogy jobban lássa a monitort.

Luxusszárny

Teljes Luxus

Luxuspont

Luxustorony

Eve valósággal rávetette magát az eredményre.

– Kérem a Luxustorony képét.

Feldolgozás…

A képernyőn felvillant a Hudson partján épült ég felé törő, csillogó ezüstlándzsa. A távolabbi, nyugati oldalán ízléses vízesés zuhogott alá.

– Megcsíptük.

– Nem lehet ilyen könnyű – vélekedett Peabody.

– Nem akarta megnehezíteni a dolgunkat – és Eve-nek már az járt az eszében, hogy valaki meghalt. – Játszani szeretne velünk, és tetszelegni előttünk egy kicsit. És egyiket sem teheti addig, amíg bele nem rángatott az ügybe. Számítógép, kérem a legfelső szint bérlőinek a névsorát.

Feldolgozás… A legfelső szint a Brennen Csoport tulajdona. New York-i székhelye a dublini Thomas X. Brennennek. Negyvenkét éves, ír férfi, nős, három gyermek apja, a Brennen Csoport elnök-vezérigazgatója. A cég szórakoztatással és telekommunikációval foglalkozik.

– Kimegyünk és ellenőrizzük, Peabody. Majd útközben beszólunk a diszpécsernek.

– Kérünk erősítést?

– Előbb érjünk ki a helyszínre – rántotta meg Eve a fegyvertáskáját, majd belebújt a dzsekijébe.

• • •

A közlekedési állapotok éppolyan szörnyűnek bizonyultak, mint ahogy azt előre elképzelte. A kocsik csúszkáltak a forgalomban, miközben a fejük felett úgy zúgtak el a légi járművek, mint a megvadult méhek. A mozgóárusok hatalmas esernyők alá bújtak, és szemmel láthatóan egy üzletet sem kötöttek. A grilljeikből gőzfelhők szálltak az ég felé, csökkentve az amúgy is kicsi látótávolságot, és rossz szagokkal fertőzve meg a levegőt.

– Peabody, kérdezd meg a központtól Brennen otthoni számát. Ha kamu volt a hívás, és még nem halt meg, jó lenne, ha tovább élhetne egy kicsit.

– Megvan – húzta elő Peabody a ’linkjét.

Mivel bosszantotta a zsúfolt úttest, Eve bekapcsolta a szirénát. De nem ért el vele nagyobb hatást, mintha kihajolt volna üvöltözni az ablakon. A kocsik olyan közel maradtak egymáshoz, mint a szeretők. Egy hüvelyknyit sem moccantak előle.

– Nem veszi fel – közölte Peabody. – A hangposta szerint mától fogva két hétig nem lesz elérhető.

– Reménykedjünk, hogy egy dublini bárban tömi a pocakját – nézett végig Eve a járműtömegen, miközben a lehetőségeit próbálta számba venni. – Meg kell tennem.

– Ne, hadnagy. Ezzel a kocsival ne.

Majd a kemény Peabody összeszorította a fogait és lehunyta a szemét, ahogy Eve járműve függőlegesen emelkedni kezdett. A karosszéria megremegett, miközben hathüvelyknyire eltávolodott az aszfalttól. Majd megrázó erővel visszahuppant.

– Átkozott csotrogány – és Eve olyan erősen öklözött bele a műszerfalba, hogy felsértette a kezét. A kocsi inogva megemelkedett, majd előretört, ahogy Eve rátaposott a gázpedálra. Elkapták egy esernyő szegélyét, mire a hozzá tartozó mozgóárus egy fél háztömbnyit rohant ijedten sikoltozva.

– Az az átkozott házaló majdnem szétkenődött a lökhárítón – rázta a fejét Eve, de inkább hökkenten, mintsem dühösen. – Egy légcipős kölyök is lehagyna minket. Mit motyogsz, Peabody?

Peabody továbbra is szorosan lehunyt szemmel ült mellette.

– Bocsánat, hadnagy. Éppen imádkoztam.

Eve nem kapcsolta ki a szirénát, és egyenesen a Luxustorony főbejáratához repült. A leszállás elég durvára sikeredett ahhoz, hogy összekoccanjanak a fogai, de legalább elkerülte egy csillogó XRII hátsó ajtaját. Bár az igazat megvallva csak alig.

A túloldalt strázsáló ajtónálló egy ezüstlövedékre hasonlított. Az arcáról egyszerre lehetett leolvasni a sérelmet és a rémületet.

– Asszonyom, nem parkolhat itt ezzel a… ezzel.

Eve lekapcsolta a szirénát, és megvillantotta a jelvényét.

– Dehogynem.

A kapus az azonosítót látva kissé eltátotta a száját.

– Esetleg ha befáradna vele a garázsba.

Talán azért, mert egész megjelenésében Summersetre emlékeztette, Roarke hűséges inasára, aki a férjét szerette és becsülte, őt viszont lenézte, Eve villámló tekintettel tolta a képébe az arcát.

– Ott marad, ahol most van, haver. És hacsak nem akarja felíratni magát a segédemmel, hogy akadályozott egy rendőrt a kötelessége teljesítése során, gyorsan vezessen fel Thomas Brennen tetőlakosztályába.

– Ez teljességgel lehetetlen – szippantott nagyot a kapus az orrán keresztül. – Mr. Brennen nem tartózkodik itt.

– Peabody, írd fel ennek a… ennek az állampolgárnak az adatait, és intézkedj, hogy vigyék be a kapitányságra.

– Igen, hadnagy.

– Nem tartóztathat le – toporgott a kapus fényes cipőivel a járda kövén. – Csak a munkámat végzem.

– Amivel épp az enyémet akadályozza. És maga szerint melyiket fogják az illetékesek fontosabbnak találni?

Eve a száját figyelte, ahogy megremeg, de végül csukva maradt. És közben Summersetet képzelte maga elé, annak ellenére, hogy ez a férfi húsz fonttal nehezebb és vagy három hüvelykkel alacsonyabb volt nála.

– Rendben. De biztos lehet benne, hogy a viselkedését jelenteni fogom a város rendőrfőnökének – nézte meg újfent Eve jelvényét. – Hadnagy.

– Csak nyugodtan – intett Peabodynak, és követték a kapust az épület belsejébe vezető ajtón át, ahol a férfi azonnal intézkedett, hogy amíg távol van, egy droid foglalja el a posztját.

Az ezüstajtók mögött a Luxustorony előcsarnoka trópusi kertet mintázott. Mindenfelé hatalmas pálmafákat, hibiszkuszokat lehetett látni. Az ágakon egzotikus madarak csiviteltek. Hatalmas medence ölelt körül egy dús idomokkal megáldott nőalakot formázó szökőkutat. A szobor derékig meztelen volt, és egy aranyhalat tartott a kezében.

A kapus beütött egy kódot egy üvegcső vezérlőpaneljébe, majd szó nélkül Peabodyék felé intett, hogy beszállhatnak. Eve az egész felfelé vezető úton a kabin közepén maradt, ellentétben Peabodyval, aki ámultan szorította az orrát az átlátszó falra.

Hatvankét emelettel később a lift ajtaja egy, a lentinél ugyan kisebb, de nem kevésbé lenyűgöző előtérre nyílt ki. A kapus megállt a kétszárnyú, ívelt acélkapu biztonsági képernyője előtt.

– Strobie ajtónálló. Dallas hadnagyot és a társát kísértem föl. A NYPD-ről érkeztek.

– Mr. Brennen pillanatnyilag nem tartózkodik idehaza – hallatszott a válasz lágy ír akcentussal.

Eve a könyökével egyszerűen odébb lökte Strobie-t.

– Rendőri vészhelyzet – emelte magasba a jelvényét, hogy az elektronikus szem ellenőrizni tudja. – Kötelességem bemenni.

– Egy pillanat, hadnagy – és halk zúgás hallatszott, ahogy a rendszer letapogatta az arcát, valamint a jelvényét. Majd megütötte fülüket a zár diszkrét kattanása. – Belépés engedélyezve. Kérem, figyeljen rá, hogy ezt a lakosztályt a Scan-Eye biztonsági rendszer felügyeli.

– Kapcsold be a felvevőd, Peabody. Strobie, maga lépjen hátra – ragadta meg Eve egyik kezével a fegyverét, miközben a vállával benyomta az ajtót.

A bűz azonnal lecsapott rá. Eve elkáromkodta magát. Olyan sokszor szagolta már a halált, hogy rögtön felismerte.

A nappali kék selyemmel borított falait vér mocskolta össze, mint valami érthetetlen graffiti. Thomas X. Brennen első darabját a süppedős szőnyegen látta meg Eve. A keze tenyérrel felfelé hevert, az ujjai olyanformán görbültek, mintha csak beljebb hívogatná a látogatókat. Vagy éppen könyörögne. Csuklóban választották el a kartól.

Eve hallotta, hogy a háta mögött Strobie öklendezni kezd és kirohan az előtérbe egy kis friss levegőt szívni. Eve előhúzta a fegyverét, és egyre beljebb hatolt az émelyítő levegőbe. Az ösztönei ugyan azt súgták, hogy itt már mindennek vége, és bárki is tette, rég elszelelt, de a szabályzat értelmében lassan araszolt előre, lehetőleg kikerülve az alvadt vér foltjait.

– Ha Strobie kihányta magát, kérdezd meg tőle, merre találjuk a hálószobát.

– Az előtérből balra nyílik – felelt Peabody egy pillanat múlva. – De Strobie még egyáltalán nem hányta ki magát.

– Keress neki egy vödröt, utána pedig biztosítsd a liftet és ezt az ajtót.

Eve az előtér felé indult. A szag erősebbé vált. Egyre inkább a fogai között szűrve vette a levegőt. A hálószoba ajtaját nyitva találta. A résen lámpafény és Mozart zenéje szűrődött ki.

Brennen maradványai a hatalmas baldachinos ágyon hevertek. Az egyik karját ezüstlánccal hozzákötözték az egyik oszlophoz. Eve úgy vélte, hogy a lábait valahol máshol kell megkeresnie a tágas lakásban.

A falakat minden bizonnyal hangszigetelték, mert a férfi hosszan és hangosan üvölthetett, mielőtt meghalt. Miközben Eve megszemlélte a testet, azon gondolkozott, vajon mennyi ideig tarthatott a haláltusája. Mekkora fájdalmat képes elviselni egy ember, mielőtt az agya és a teste feladná a küzdelmet?

Thomas Brennen másodpercre pontosan tudná a választ.

Meztelenre vetkőztették és levágták az egyik karját, valamint mind a két lábát. Egyetlen megmaradt szeme üveges pillantással bámult az ágy fölé szerelt tükörre. Mindezen felül ki is belezték.

– Édes Jézus – suttogta az ajtóban álló Peabody. – Istennek Szent Anyja.

– Szükségem lesz a helyszínelő készletemre. A lakást lepecsételjük. Tudd meg, hogy hol él a családja. De mielőtt felhívnád őket, keresd meg Feeney-t, ha szolgálatban van, vagy valaki mást az elektronikus detektívektől, hogy egy zavaróval biztosítsák a vonalat. Ebből semmi sem szivároghat ki a média felé. Olyan sokáig vissza kell tartanunk a részleteket, amilyen sokáig csak lehetséges.

Peabody nagyot nyelt. Kétszer is. Csak így lehetett biztos benne, hogy lent marad az ebédje.

– Igen, hadnagy.

– És fogd fülön Strobie-t, mielőtt fűnek-fának elújságolná, hogy mit látott idebent.

Amikor Eve elfordult, Peabody egy pillanatra szánakozást látott megcsillanni a szemében.

– Vágjunk bele. El akarom kapni a gazembert, aki ezt művelte.

• • •

Már csaknem éjfélre járt az idő, mire Eve összeszorult gyomorral, égő szemekkel és zúgó fejjel felvonszolta magát a saját házának ajtajához vezető lépcsőkön. Úgy érezte, beleivódott a bőrébe az erőszakos halál szaga, annak ellenére, hogy legalább egy réteg bőrt lesikált magáról a kapitányság zuhanyzójában, mielőtt hazaindult volna.

Leginkább nyugalomra vágyott, miközben azért imádkozott, hogy ha lehunyja a szemét, álmában ne jelenjen meg előtte Thomas Brennen feldarabolt teste.

Mielőtt Eve elérte volna az ajtót, az már kinyílott, és szemben találta magát az előszoba csillárjától megvilágított Summersettel. Magas, szikár teste szinte remegett a visszafojtott nemtetszéstől.

– Megbocsáthatatlanul elkésett, hadnagy. A vendégek épp most készülnek távozni.

Vendégek? Gondolkodnia kellett, mire tudatosult benne a szó jelentése. A vacsora. De törődnie kellene ezzel azok után, amin keresztülment?

– Csókold meg a seggem – javasolta, és megpróbált besurranni mellette.

Summerset elkapta a karját vékony ujjaival.

– Mint Roarke feleségétől, elvárják öntől, hogy eleget tegyen társasági kötelezettségeinek. Mint például, hogy segédkezet nyújt neki egy olyan fontos vacsorán, mint amilyen ez a ma esti is volt.

Eve haragja egy szívdobbanás alatt legyőzte a kimerültségét.

– Vissza, mielőtt…

– Eve, kedvesem.

Roarke hangjából egyszerre lehetett kihallani forró üdvözlést, vidámságot és óvatosságot. Eve leeresztette ökölbe szorított kezét, komoran megfordult, és a társalgóba vezető ajtó előtt meg is pillantotta a férjét. De nem az ünnepélyes, fekete öltönytől akadt el a lélegzete. Tudta, hogy izmos, kisportolt teste láttán bármelyik nőben megállna az ütő, nem számít, mit húz fölébe – vagy mit nem. Éjfekete haja, amely a reneszánsz festményeken látható arcot keretezte, csaknem a válláig ért. Kobaltnál is kékebb szemeivel, határozott vonásaival és parancsoló szájával az őrületbe tudta kergetni a gyengébbik nemet.

Kevesebb mint egy év alatt sikerült meghódítania Eve-et, és nemcsak a szívét nyerte el, de a bizalmát is.

Ennek ellenére még mindig képes volt felbosszantani.

Eve élete első, és egyetlen csodájának tartotta a férjét.

– Elkéstem. Bocsánat – ám szavai inkább kihívásnak hatottak, mintsem mentegetőzésnek. De Roarke mindössze csak elmosolyodott, és megemelte egyik szemöldökét.

– Biztos vagyok benne, hogy valami halaszthatatlan jött közbe – nyújtotta feléje a kezét. Amikor Eve melléje lépett, és megfogta, Roarke érezte, milyen merev és hideg a szorítása. Nemes whiskyhez hasonlatos árnyalatú szemeiben egyszerre pillantotta meg a dühöt és a kimerültséget. És az arca is sápadt volt, ami különösen aggasztotta. Látta a farmerére száradt vért, és csak remélni tudta, hogy nem a sajátja.

Gyorsan, bizalmasan megszorította a felesége kezét, mielőtt az ajkához emelte volna.

– Úgy látom, kimerültél, hadnagy – dünnyögte kellemes ír hangján. – Épp most készültem kikísérni a vendégeket. Csak pár pillanatra gyere be, rendben?

– Aha, persze. Remek – kezdett Eve lehiggadni. – Ne haragudj, hogy elrontottam az estéd. Tudom, mennyire fontos volt neked – pillantott meg a férje háta mögött a nappaliban több mint egy tucat díszesen kiöltözött férfit és nőt. Csillogtak az ékszerek, suhogott a selyem. De az arcára kiülhettek valódi érzelmei, mert Roarke elnevette magát.

– Csak öt percre, Eve. Oké? Nem hiszem, hogy olyan kellemetlen lesz, mint amivel ma este szembenéztél, bármi is volt az.

Ezzel bevezette a többiek közé. Roarke egyformán otthonosan mozgott a gazdagok világában és a sikátorok szemétdombjai között. Illedelmesen bemutatta azoknak, akikkel eddig még nem találkozott, előre mondta azoknak a nevét is, akikkel már összefutott, miközben ügyes mozdulatokkal az ajtó felé terelte a vendégsereget.

Eve orrát megütötte a finom parfümök és a bor illata, valamint a kandallóban csendesen lobogó almafa hasábok diszkrét füstje. De még ezek sem tudták elnyomni az alvadt vér szagát.

Amikor Roarke látta, milyen szerencsétlenül támolyog kopott dzsekijében az elegáns kosztümök között, csak csodálni tudta az akaraterejét.

Maga volt a megtestesült emberi formába öntött bátorság.

De amikor az utolsó vendégre is rácsukódott az ajtó, Eve megrázta a fejét.

– Summerset igazat beszél. Egyszerűen nem állok készen, hogy eljátsszam Roarke feleségének a szerepét.

– Hiszen a feleségem vagy.

– De ez nem jelenti azt, hogy jól is csinálom. Csak visszahúzlak. El kellett volna… – és itt félbe kellett hagynia a mondatot, mert Roarke ajkaival zárta le a száját. Forró csókjával feloldotta a görcseit.

– Így – suttogta a férfi. – Most már jobb. Ez az én dolgom – emelte meg Eve állát az egyik ujjával. – Az én dolgom. Mint ahogy neked is megvan a sajátod.

– Igazán remek parti lehetett. Jelentős személyekkel.

– Anélkül is be tudom fejezni velük a tárgyalásokat, hogy láttak volna téged a vacsoraasztal mellett. De azért felhívhattál volna. Aggódtam.

– Megfeledkeztem róla. Nem emlékezhetek mindenre. Még nem szoktam hozzá mindehhez – vágta zsebre a kezét Eve, és körbesétált a hatalmas előszobában. – Nem szoktam még hozzá. Sokszor gondolom, hogy igen, de aztán mindig rá kell jöjjek, hogy tévedtem. És úgy megyek be a szupergazdagok közé, mint valami csavargó.

– Ellenkezőleg. Nagyon is rendőrnek látszottál. Szerintem sokukra nagy hatást gyakorolt a fegyvered és a vérfoltos nadrágod. Remélem, nem a te véred.

– Nem – és Eve hirtelen érezte, hogy képtelen tovább megállni a saját lábán. Megfordult, megkapaszkodott, majd leült. És mivel csak Roarke láthatta, a tenyerébe temette az arcát.

Roarke melléje telepedett és átölelte a vállát.

– Rossz volt.

– A legtöbbször el lehet mondani, hogy láttam már rosszabbat is. És a legtöbbször ezzel nem is hazudik az ember. De ezúttal nem – szorult össze Eve gyomra. – Ennél szörnyűbbet még soha életemben nem láttam.

Roarke tudta, mivel kell Eve-nek együtt élnie. Őt magát is kísértette a múltja.

– Nem akarsz beszélni róla?

– Nem. Krisztusom, dehogy. Még csak nem is akarok gondolni rá az elkövetkező néhány órában. Mint ahogy semmi másra sem.

– Ezen könnyen segíthetek.

Eve órák óta először mosolyodott el.

– Arra akár fogadni is mernék.

– Kezdjük talán ezzel – állt fel Roarke, és a karjaiba vette Eve-et.

– Nem kell cipelned. Jól vagyok.

Roarke rávigyorgott.

– Talán ettől sokkal férfiasabbnak érzem magam.

– Ebben az esetben… – ölelte át szorosan a nyakát Eve, és a vállára hajtotta a fejét. Kellemes érzés kerítette hatalmába. Nagyon kellemes. – Ez a legkevesebb, amit ma éjjel ez ügyben tenni tudok.

– A lehető legkevesebb – helyeselt Roarke.