Halálos bosszú

MÁSODIK FEJEZET-1

MÁSODIK FEJEZETAmikor Eve felébredt, még a leghalványabb fénysugár sem szűrődött be az ágy feletti tetőablakon. Egész teste izzadságban fürdött. Fejében homályos, zűrzavaros álomképek kavarogtak, de túlságosan örült, hogy megszabadult tőlük, mintsem próbálta volna felidézni az egyes részleteket.

Amikor tudatosult benne, hogy egyedül fekszik a hatalmas ágyban, összerázkódott.

– Fényt! – parancsolta. – Halványabbat – tette hozzá, és felsóhajtott, amikor a környezete körvonalai kiemelkedtek a sötétségből. Egy pillanatra még lehunyta a szemét, mielőtt az óra felé fordult volna.

Hajnali öt óra ötven perc. Szörnyű, gondolta, amikor tudatosult benne: képtelen visszaaludni úgy, hogy nincs mellette Roarke, aki jelenlétével elűzné a rossz álmokat. Közben arra gondolt, miért jött zavarba attól, hogy néhány dologban ilyen erős függésbe került a férfitől. Egy éve még azt sem tudta, hogy egyáltalán létezik. Mára pedig olyan nagy rész jutott neki az életében, mint a tulajdon kezének. Mint a tulajdon szívének.

Kimászott az ágyból, és megragadta az egyik selyemköntöst azok közül, melyekkel Roarke folyamatosan elhalmozta. Belebújt, majd a falipanel felé fordult, és elindított egy keresőprogramot.

– Hol van Roarke?

Egy emelettel lejjebb talált rá, a medence mellett.

Eve arra gondolt, hogy nem is olyan rossz ötlet úszni egyet. Egy kis testedzés kisöpörné a fejéből a rossz álmok után az agyában maradt görcsöket.

Mivel egyetlen porcikája sem kívánta a Summersettel való találkozást, inkább a liftet választotta a lépcső helyett. Az az ember mindenütt jelen volt, az árnyak között rejtőzött, készen arra, hogy mogorván összevonja a szemöldökét, vagy gúnyosan felhorkanjon, ahányszor csak összefutnak. Eve pedig nem azzal akarta kezdeni ezt a napot, hogy folytatja a tegnap esti veszekedést.

Roarke tornatermének a felszerelése minden igényt kielégített, és minden lehetőséget megadott Eve számára, ami csak megfordult a fejében. Droidokkal verekedhetett, súlyokat emelhetett, de ha úgy hozta a kedve, csak hanyatt feküdt, és hagyta, hogy a gépek végezzék a dolgukat. Eve kibújt a köntösből, és felvett helyette egy fekete, testhez tapadó tréningruhát. Miközben befűzte a légtalpú tornacipőjét, arra gondolt, futni fog, mégpedig hosszan, ezért miután végzett a pertlivel, beállította a videopályát.

Úgy döntött, most leginkább egy tengerparthoz lenne kedve. Ott sokkal inkább otthon érezte magát, mint a városban. A vidéki táj, a sivatag, valamint a földön kívüli helyszínek, amiket a gép fel tudott kínálni, inkább csak nyugtalanították.

Könnyed kocogással indított. Léptei nyomán kéken csillogó hullámok futottak a fövenyre. A nap még éppen hogy felkelt a horizont mögött. A feje felett sirályok vijjogtak. Eve mélyen beszívta a trópusi tengerpartok párás, sós levegőjét, és ahogy az izmai kezdtek bemelegedni, a lelki nyugalma is lassan helyrebillent.

Gyorsan megtette az első mérföldet, és közben sikerült kiürítenie az elméjét.

Sokszor járt már ezen a parton, amióta először találkozott Roarke-kal – a valóságban is, nemcsak holovetítés formájában. Pedig régebben a Hudson-öbölnél nem látott nagyobb, összefüggő víztömeget.

Arra gondolt, mennyire megváltozott az élete. Akárcsak a valóság.

A negyedik mérföld megtétele után, amikor az izmaiban is kezdte érezni a távolságot, a szeme sarkából észrevett valami mozgást. Roarke ért mellé, akinek a haja még nedves volt az uszoda vizétől, és lépteit az övéhez igazította.

– Valahová vagy valami elől futsz ennyire? – kérdezte a férje.

– Csak úgy futok.

– Korán keltél ma reggel, hadnagy.

– Sűrű lesz a programom.

Amikor Eve gyorsított, Roarke kérdőn felvonta a szemöldökét. Arra gondolt, hogy a feleségében él egyfajta egészséges versenyszellem, mire ő is felvette az általa diktált iramot.

– Azt hittem, ma nem vagy szolgálatban.

– Úgy volt – lassított Eve, majd amikor megállt, előrehajolt és kinyújtóztatta az izmait. – Valóban, eredetileg szabadnapom lett volna – emelte fel a fejét, és Roarke szemébe nézett, miközben emlékeztette magát, hogy ez többé már nem egyedül az ő élete és valósága. – Felteszem, terveztél valamit.

– Semmi olyasmit, amit ne lehetne átütemezni – és arra gondolt, hogy a martinique-i hétvége, amivel meg akarta lepni Eve-et, várhat egy kicsit. – Az elkövetkező negyvennyolc órára nézve üres a naptáram, ha mégis ráérnél.

Eve felsóhajtott. Ez volt a másik nagy változás az életében: meg kellett osztania magát a munkája és a magánélete között.

– Talán. Most viszont úszni akarok egyet.

– Veled tartok.

– Azt hittem, épp most másztál ki a medencéből.

– Nem fog ártani az ismétlés – cirógatta meg hüvelykujjával Roarke a gödröcskét Eve álla alatt. A felesége arca kipirult a mozdulattól, és a bőre is felfénylett egy cseppet. – A törvény sem tiltja – fogta meg a kezét, és vezetni kezdte a virágillattól terhes levegőben az uszoda felé.

A lagúna stílusban kialakított, sima kövekkel kirakott partú medencét pálmafák és szőlőtőkék vették körül. Még egy apró vízesést is odaálmodott a tervezője.

– Kerítenem kell valahonnan egy fürdőruhát.

Ezt hallva Roarke csak elmosolyodott, és megrántotta Eve tréningruhájának a csatjait.

– Miért? – simogatta meg a mellét, mire Eve felvonta a szemöldökét.

– Miféle vízi sportot forgatsz a fejedben?

– Bármit, ami jólesik – fogta Roarke két keze közé az arcát, mielőtt előrehajolt és megcsókolta. – Szeretlek, Eve.

– Tudom – hunyta le Eve a szemét, és homlokát hozzászorította a férjéhez. – Ez olyan hátborzongató.

Majd megfordult, és meztelenül bevetette magát a sötét vízbe. Sokáig a felszín alatt maradt, lemerült egészen a medence aljáig. Amikor sápadt, kék fény öntötte el a víz mélyét, elmosolyodott. A férje még azelőtt felismerte, milyen a kedélyállapota, hogy ő maga rádöbbent volna. Leúszott húsz hosszat, mielőtt lustán a hátára fordult volna. És amikor kinyújtotta a karját, ujjai rátaláltak Roarke-ra.

– Egészen megnyugodtam.

– Valóban?

– Aha. Annyira, hogy talán védekezni sem tudnék egy perverz ellen, aki megpróbál maga alá gyűrni.

– Akkor hát – húzta Roarke a csuklóját addig, amíg nem kerültek egymással szemtől szembe.

– Akkor hát – ölelte át Eve a lábaival a férjét, és együtt lebegtek a víz felszínén.

Amikor az ajkaik találkoztak, a feszültség utolsó lehelete is elillant Eve testéből. Érezte, hogy teste elernyed, és kimondhatatlanul kívánja a férjét. Ujjaival beletúrt Roarke sűrű, selymes hajába, akinek a teste olyan keményen, hűvösen simult az övéhez, hogy Eve-nek csaknem elakadt a szava. Miközben a férje keze végigsimította, csak nyögdécselni tudott.

Majd összegabalyodtak, és Eve máris a víz alatt, abban a sápadtkék világban találta magát. Amikor Roarke szája összezárult a melle fölött, beleremegett az érzésbe, és abba, hogy odalent képtelen volt levegő után kapkodni. A férje ujjai végigsimították, beléhatoltak, és Eve a felszín felé emelkedve beleborzongott a kéjbe.

Szédülten, nagy kortyokban nyelte a levegőt, majd hirtelen elakadt a lélegzete, ahogy Roarke a szájával váltotta fel az ujjait.

A teste pontosan azt kapta, amire szüksége volt. Tehetetlenül vergődött Roarke mohó ölelésében. A férje ismerte, érezte, és ennek a misztériumát Eve soha nem volt képes megoldani.

A szíve megugrott, miközben kéjesen dagonyázott a lagúna sekély partja mentén abban a gyönyörben, amit Roarke nyújtott neki.

Lassan, ravaszul Roarke szája egyre feljebb vándorolt a hasán, a törzsén, majd a melleit elhagyva a nyakára tapadt, és érezte a vére heves lüktetését.

– Csodálatos a légzéstechnikád – nyögte ki Eve, majd megremegett, ahogy Roarke fokozatosan, centiméterről centiméterre beléhatolt. – Ó, Istenem.

A férje az arcát figyelte, és látta, ahogy kinyílnak rajta az izzó gyönyör rózsái. Eve haja hátrasimult, szabadon hagyva a homlokát. És makacs, sokszor szigorú ajkai érte reszkettek. A csípője alá nyúlt, maga felé emelte, és olyan erősen lökte előre magát, hogy Eve felnyögött.

A szájához dörzsölte a száját, és harapdálni kezdte.

– Remek, Eve.

Figyelte, ahogy éles zsaruszemei elhomályosodnak, és hallotta, hogy elakad a lélegzete, majd zokogáshoz hasonlatos hang tör fel a torkából. A vére tüzelt, ennek ellenére Roarke kínosan lelassította a mozdulatait. Eve zihálásából néhány pillanat elmúltával, fokozatosan kihallotta a saját nevét.

Saját eksztázisát sikerült hosszan, mélyen, és tökéletesen elnyújtania.

Eve nagy nehezen kiemelte kezét a vízből, és megragadta a férje vállát.

– Nehogy elengedj. Úgy merülnék a medence fenekére, mint egy kődarab.

Roarke halkan felnevetett, és a nyaka oldalára szorította a száját, ahol még mindig lüktetett az ér.

– Én is így vagyok vele. Szerintem gyakrabban kellene korán kelned.

– Akkor szép lassan kinyírnánk egymást. Belefulladnánk a gyönyörbe.

Roarke mélyen beszívta a felesége vizes bőrének az illatát.

– Ez így is megtörténhet.

– Szerinted képesek leszünk elvánszorogni a lépcsőig?

– Csak akkor, ha nem sietsz túlságosan.

Lassan, lépésről lépésre tették meg a távolságot a köves partba faragott feljáróig.

– Kávét – nyögte Eve elhaló hangon, majd tántorogva a vastag, bolyhos törülközők felé indult.

Amikor egybe bebugyolálva, egy másikat pedig a karján hordozva visszatért, Roarke már beprogramozott az AutoSéfbe két csésze feketét. A nap halvány sugarai betűztek a tetőablakon, és sápadt aranyfénybe burkolták az uszodát.

– Nem ennél valamit?

Eve belekortyolt a kávéjába, és csak nyögve fogadta magába a koffeint.

– Majd éhen halok. De előbb le szeretnék zuhanyozni.

– Akkor irány az emelet.

Felértek, és Eve a kávéját is magával vitte a zuhanyzóba. Amikor viszont Roarke is követte a spriccelő vízsugarak közé, összevonta a szemöldökét.

– Ha lejjebb veszed a meleg vizet, megöllek – figyelmeztette.

– A hideg víz tágítja a pórusokat, és jobban tisztítja a bőrt.

– Erre mindig nagy gondot fordítasz – tette le Eve a kávéját a peremre, és szappanozni kezdte a testét.

Ő készült el hamarabb a fürdéssel, és fejét csóválva lépett be a szárítócsőbe, amikor meghallotta, hogy Roarke tíz fokkal hidegebb vizet kér a rendszertől. Még a gondolatba is beleborzongott.

Tudta, a férje arra vár, beszéljen neki az ügyről, ami miatt az éjszaka kellős közepén ért haza, és még a szabadnapján is be kell mennie a kapitányságra. De nagyra értékelte, hogy nem kezdte el faggatni addig, amíg a második csésze kávéval és egy hatalmas adag sonkás omlettel a kezében helyet nem foglalt a nappaliban.

– Rettenetesen sajnálom, hogy az este nem tártam fel előtted a részleteket.

Roarke belekóstolt a palacsintájába.

– Én talán mentegetőzöm, amikor egyik-másik üzleti ügyem felborítja valamelyik közös programunkat?

Eve szóra nyitotta a száját, majd hang nélkül újra becsukta, és csak megrázta a fejét.

– Nem. Már kifelé tartottam az irodából, amikor befutott az a hívás. Soha nem fogom elfelejteni. Zavarták a vonalat, így nem tudtuk meghatározni, hogy a hívó honnan kezdeményezte.

– A New York-i rendőrségnek szánalomra méltó a technikai felszereltsége.

– Azért annyira nem – mormolta Eve. – Ez a fickó egy igazi profi. Talán még neked is meggyűlne vele a bajod.

– Ha nem haragszol, ezt sértésnek veszem.

Ezt hallva Eve kénytelen-kelletlen elvigyorodott.

– Hát, talán te vagy az egyetlen, akinek esélye lenne vele szemben. Mivel személyesen velem akart beszélni, nem passzolhattam át a hívást valaki másnak.

Roarke letette a villáját, felemelte az előtte álló kávéscsészét. Mozdulataiból feszült figyelem sugárzott.

– Személyesen?

– Aha, egyenesen engem akart. Először egy csomó vallásos baromsággal traktált. Azt állította, hogy isteni küldetést hajt végre, és játszadozni akart egy kicsit a nagyfiú. Feladott egy rejtvényt – adta át Roarke-nak a beszélgetés felvételét tartalmazó diszket, és figyelte, ahogy a férje szeme összeszűkül a figyelemtől.

– Kimentél a Luxustoronyhoz.

– Pontosan, mégpedig a legfelső szintre. A gyilkos az áldozat egyik darabját a nappaliban hagyta. A többi testrészre a hálóban akadtunk rá – tolta el a tálcát maga elől Eve, és felállt, majd egyik kezével a hajába túrt, miközben járkálni kezdett fel és alá. – Még soha nem láttam ilyen rettenetes helyszínt, Roarke. Nem azért, mert látszott, hogy valaki igazán kitombolta magát, hanem azért, mert direkt úgy rendezték. A munka legnagyobb részét sebészi precizitással végezték el. Az orvos szakértő első, felületes vizsgálata megerősítette, hogy a csonkolások döntő többségénél az áldozat az eszméleténél volt. A gyilkos telepumpálta drogokkal, ez épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy ne veszítse el a fájdalomtól az öntudatát. Pedig hidd el nekem, kimondhatatlan fájdalmakat élhetett át. A szó szoros értelmében kibelezték.

– Jézus Krisztus! – sóhajtott Roarke. – A politikai és a vallási bűnözők ősi büntetése. Lassú és borzalmas halál.

– És mindamellett elég nagy mocsokkal is jár – szúrta közbe Eve. – A lábait levágták, akárcsak az egyik kezét. Csuklóban. Még élt, amikor kivágták a jobb szemét. Amúgy ezt az egyetlen testrészét nem találtuk meg a helyszínen.

– Aranyos – és annak ellenére, hogy eddig azt hitte, meglehetősen erős a gyomra, Roarke hirtelen elveszítette érdeklődését a reggelije iránt. Felállt és megindult a gardrób felé. – Szemet szemért.

– Ez valami megtorlással kapcsolatos mondás, igaz? Valami színdarabból.

– A Bibliából, kedvesem. Minden színdarabok színdarabjából – választott ki Roarke egy ráncolt nadrágot a forgó fogasról.

– Ezek szerint ismét visszatértünk Istenhez. Oké, tehát ennek a játéknak bosszú a neve. Talán vallásos indíttatású, de az is lehet, hogy csupán személyes. Lehet, hogy akkor sem fogunk tudni semmit sem az indítékról, amikor elvégeztük az áldozattal kapcsolatos rutinmunkát. Sikerült hírzárlatot elrendelnem, legalább addig, amíg fel nem veszem a kapcsolatot a családjával.

Roarke egy rántással felhúzta a nadrágját, majd egy egyszerű, csíkos ing után nyúlt.

– Gyerekek?

– Aha, három.

– Elég szörnyű a munkád, hadnagy.

– Épp ezért szeretem – de Eve szavaival ellentétben állt a mozdulat, amivel megdörgölte az arcát. – Úgy véljük, a felesége a gyerekkel együtt Írországban van. Ma kellene kiderítenem, hogy pontosan hol.

– Írországot mondtál?

– Hm. Igen, úgy tűnik, az áldozat egyike volt a földijeidnek. De nem hinném, hogy ismertél egy bizonyos Thomas X. Brennent, ugye? – ám a félmosoly azonnal lefagyott Eve ajkáról, amint megpillantotta a férje sötét tekintetét. – Tehát ismerted. Soha nem találtam volna ki.