Halálos bosszú

MÁSODIK FEJEZET-2

– A negyvenes éveinek az elején járt? – kérdezte Roarke laposan. – Úgy öt láb tíz hüvelyk magas, hirtelenszőke?

– Egész pontos leírást adtál róla. A távközlési és szórakoztatóiparban voltak érdekeltségei.

– Tommy Brennen – és kezében az inggel Roarke lerogyott az egyik fotel karfájára. – Az a nyomorult gazember.

– Sajnálom. Fel sem merült bennem, hogy a barátod.

– Nem volt a barátom – rázta meg Roarke a fejét, hogy tisztába tegye az emlékeit. – Legalábbis nem tovább egy évtizednél. Dublinban ismerkedtünk össze. Abban az időben, amikor szerencsejátékokban utaztam, ő számítógépekkel foglalkozott. Párszor kereszteztük egymás útját, üzleteltünk is, és alkalmanként megittunk kettesben pár sört. Úgy tizenkét éve Tommy összeszedett magának egy jó családból származó nőt. Egy ősi, ír családból származó nőt. Nagyon beleszeretett, és elhatározta, hogy jó útra tér. Minden értelemben – tette hozzá Roarke egy ferde vigyor kíséretében. – Ekkor szakította meg a kapcsolatot a múltja… legkevésbé szalonképes alakjaival. Hallottam róla, hogy itt, New Yorkban állította fel a központját, de soha nem futottunk össze. Azt hiszem, a felesége mit sem tudott a múltjáról.

Eve melléje telepedett a fotel karjára.

– Nagyon is elképzelhető, hogy éppen ez a múlt és az egyik legkevésbé szalonképes alakja felelős azért, ami vele történt. Roarke, ha vájkálni kezdek a múltjában, esetleg kiderülhet valami, ami rád nézve kínos lenne?

Roarke gyanította, hogy a felesége aggódik. És ezt olyan finoman hozta a tudomására, amilyen finoman csak tudta.

– Eltöröltem a magam mögött hagyott nyomaim, hadnagy. És, mint ahogy azt már mondtam, nem voltunk puszipajtások. Már hosszú évekkel ezelőtt megszakítottam vele minden kapcsolatot. De emlékszem rá. Kellemes tenor hangja volt – dünnyögte maga elé Roarke. – És emellett még remek humora, éles esze, valamint egy olyan családja, amelyik ragaszkodott hozzá. Gyorsan eljárt a keze, de amennyire vissza tudok emlékezni, soha nem kereste magának a bajt.

– Kereste vagy sem, a végén alaposan rátalált. Nem tudod, hol találhatnám meg a családját?

Roarke a fejét csóválva állt talpra.

– Nem, de ezt az információt villámgyorsan megszerezhetem neked.

– Azt nagyon megköszönném – emelkedett fel Eve is, miközben Roarke végre belebújt az ingébe. – Roarke, nagyon sajnálom. Bármit is jelentett neked.

– Talán egy próbakövet. Egy dallamot valami füstös kocsmában egy esős éjszakán. Én is sajnálom. Az irodámban leszek. Adj nekem tíz percet.

– Persze.

• • •

Eve ezt a tíz percet arra használta, hogy felöltözzön. Volt egy olyan érzése, hogy Roarke-nak többre lesz szüksége tíz percnél. De nem azért, hogy megszerezze az adatokat, amiket kért tőle. A felszerelésével és a szakértelmével ez feleannyiba sem kerülne. De úgy vélte, tíz percnél többe fog kerülni, amíg elsiratja a füstös kocsmák dalát, amely már örökre elveszett.

Ő még nem veszített el senkit. Nem ismerte ezt az érzést. Rádöbbent, ennek talán az lehet az oka, hogy csak nagyon keveseket engedett igazán közel magához. Aztán jött Roarke, neki nem maradt választása. A férfi finoman, elegánsan, de ellenállhatatlanul vette ostrom alá, és ő hagyta. Most pedig… Eve a hüvelykujjával végigsimított a jegygyűrűje vésetein. Most pedig szüksége van rá, mert nélküle képtelen lenne élni.

Ekkor már felfelé igyekezett a lépcsőn, majd átsietett a gyönyörű ház széles szobáin. Nem kellett volna kopognia, ennek ellenére mégis megtette, és megvárta, amíg szétcsúsztak az irodaajtó szárnyai.

A redőnyöket már felhúzták, az ablakokon beáradt a napsütés. A metszett üveg mögött szürkén feszült a város fölé az ég, mintegy jelezve, hogy az eső még egyáltalán nem hagyott alább. Eve nem a konzol, hanem a csillogó, fából faragott íróasztal mögött találta Roarke-ot. A padlót azok a régi, drága szőnyegek borították, melyeket utazásai során vásárolt.

Eve zsebre vágta a kezét. A fényűző élethez már csaknem sikerült hozzászoknia, de fogalma sem volt, mihez kezdhetne a férje magába forduló, csendes bánatával.

– Figyelj, Roarke…

– Kinyomtattam, amit kértél – nyújtott át Roarke az asztal felett egy papírlapot Eve-nek. – Azt hittem, könnyebben megbirkózom vele. Tommy felesége és a gyerekei pillanatnyilag Dublinban tartózkodnak. Kis gyerekeket képzelj el, két fiút és egy lányt. Kilenc-, nyolc- és hatévesek.

És mivel túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy ülve maradjon, Roarke felállt, és kibámult az ablakon New Yorkra – a tompa, szürke fénybe burkolózott, nyugodt New Yorkra. Maga elé idézte a Brennen család képét, a csinos, csillogó tekintetű asszonyt és a rózsás arcú gyerekeket. És ez sokkal jobban lesújtotta, mint ahogy azt előre gondolta volna.

– Nem lesznek anyagi gondjaik – jegyezte meg, látszólag magának. – Erről Tommy gondoskodott. Szemmel láthatóan jó férj és apa volt.

Eve átvágott az irodán, felemelte az egyik kezét, majd mielőtt megérinthette volna Roarke-ot, tehetetlenül újra leejtette. A fenébe is, gondolta, amikor rádöbbent, hogy neki nem megy a vigasztalás. Főleg úgy, hogy nem tudja, a férje szívesen fogadja vagy elutasítja.

– Nem tudom, mit tehetnék érted – mondta végül.

Roarke feléje fordult, és nedvesen csillogó, kék szemében a fájdalom mellett ott villogott a harag.

– Találd meg, ki tette. Bízom benne, hogy képes vagy rá.

– Aha, abban valóban bízhatsz.

Roarke szája halvány mosolyra húzódott.

– Dallas hadnagy kiáll a holtakért, mint mindig – simította végig a felesége haját, és amikor Eve elkapta a kezét, felvonta a szemöldökét.

– Ezt hagyd csak rám, Roarke.

– Valami mást mondtam volna?

– Épp azzal van a gond, amit nem mondtál ki – jelentette ki Eve, mivel jól ismerte a férjét, és tudta, hogy szereti a saját útját járni, és ehhez a megfelelő forrásokkal is rendelkezik. – Ha olyasmit forgatsz a fejedben, hogy a saját szakálladra kezdesz nyomozni, azt ajánlom, most azonnal verd ki a fejedből. Ez az én ügyem, és egyedül is kézben tudom tartani.

Roarke úgy simította végig Eve karját, hogy az hunyorogni kezdett.

– Természetesen. De ugye folyamatosan tájékoztatsz a fejleményekről? És azt is tudnod kell, hogy bármikor a rendelkezésedre állok, ha segítségre lenne szükséged.

– Szerintem a saját erőmből is sikerre tudom vinni a nyomozást. És véleményem szerint az lenne a legjobb, ha távol maradnál ettől az ügytől. Nagyon, nagyon távol.

Roarke megcsókolta Eve orra hegyét.

– Nem – felelt lágy hangon.

– Roarke…

– Jobban szeretnéd, ha a szemedbe hazudnék, Eve? – és miközben a felesége magában füstölgött, felemelte az íróasztalára ejtett papírlapot, és a kezébe nyomta. – Most menj dolgozni. Nekem még el kell intéznem pár hívást. Úgy vélem, mire a nap véget ér, a kezemben lesz egy teljes lista, rajta Tommy személyes és üzleti kapcsolatainak, az ellenségeinek, a barátainak, a szeretőinek a névsora, a financiális státusa, és így tovább – és miközben beszélt, egyre kijjebb vezette Eve-et az irodából. – Nekem is könnyebb lesz, mert egyrészt lefoglalom magam valamivel, másrészt ezeknek az információknak a birtokában te is tisztábban láthatod a képet.

De mielőtt Roarke kituszkolta volna az ajtón, Eve megvetette a sarkát.

– Ezt a gyűjtögetést nem tudom megakadályozni. De nehogy átlépd a törvény határmezsgyéjét, haver. Egyetlen lépéssel sem.

– Tudod, mennyire megijedek, amikor ilyen szigorú vagy.

Eve alig tudta visszafojtani a torkából kitörni készülő nevetést.

– Fogd be – mormolta, miközben zsebre vágott kézzel elviharzott.

Roarke nézte, ahogy távozik, és megvárta, amíg eltűnik a lépcsőfordulóban. Gyanakvóan a biztonsági rendszer képernyője felé fordult, bekapcsolta, és nevetve figyelte, ahogy Eve levágtat a lépcsőkön, és odalent lekapja a Summerset által előre odakészített dzsekijét a korlátról.

– Megfeledkeztél az esernyőről – dörmögte, majd felsóhajtott, amikor látta, hogy a felesége védtelenül lép ki a csepergő esőbe.

Nem volt hozzá teljesen őszinte. Hogy is lehetett volna? Miből kellene tudni, mi a fontos az ügy megoldásához, és mi nem? Ennél többre van szüksége, mielőtt összezavarja a múltjának minden mocskával és bűnével azt a nőt, akit szeret.

Kilépett az irodájából, és az egyszerre drága, valamint illegális kommunikációs szoba felé indult. Tenyerét a biztonsági képernyőre simította, azonosította magát a rendszer előtt, majd belépett. Az itt felállított rendszert a CyberŐrség nem vette nyilvántartásba, és nem is észlelte azt, ha használták. Roarke-nak pedig kellettek a pontos részletek, hogy megtervezhesse a következő lépését. Letelepedett a hatalmas, U alakú vezérlőpult mögé, és belevágott.

A New York-i Rendőrkapitányság ellen intézett elektronikus támadás gyerekjáték volt számára. Amikor megnyitotta az adatállományait, és elérkezett az orvosi feljegyzésekhez, magában bocsánatot kért a feleségétől.

– Kérem a helyszínről készített videófelvételt az egyes képernyőre – adta ki Roarke a parancsot, és hátradőlt. – A halottkém jelentését a kettesre, a nyomozás vezetőjének a jelentését pedig a hármasra.

Jeges tekintettel meredt az iszonyatra, amikor meglátta, mit műveltek Brennennel. Nagyon kevés maradt abból az emberből, akit egy emberöltővel ezelőtt Dublinban megismert. Érzelmek nélkül olvasta végig Eve hivatalos jelentését, és átnézte az orvos szakértő előzetes vizsgálatának bonyolult kifejezéseit.

– Másolatot kérek az adatokról. Kód: Roarke. Kizárólag az én hangmintámra lehet megnyitni. Képernyő kikapcs.

Miután ezzel végzett, a belső tele’link felé fordult.

– Summerset, szeretném, ha feljönnél egy kicsit.

– Már úton is vagyok.

Roarke felállt és az ablakhoz lépett. Tudta, hogy a múlt könnyedén az ember után nyúlhat. Ott lapul egy sötét sarokban, és arra vár, hogy lecsaphasson. Vajon Tommy Brennennel is ez történt, tűnődött. Vagy csak rossz helyen járt rossz időben?

Az ajtószárnyak félrecsúsztak, és belépett Summerset.

– Valami baj történt?

– Thomas Brennen.

Summerset elhúzta a száját és megcsillant a szeme. Csaknem elmosolyodott.

– Ó, igen, az a lelkes hacker, aki szeretett lázító dalokat énekelni, miközben Guinnest ivott.

– Meggyilkolták.

– Sajnálattal hallom.

– Itt, New Yorkban – folytatta Roarke. – Eve vezeti a nyomozást – és Roarke látta, ahogy Summerset egész keskenyre szorítja össze a száját. – Halálra kínozták, méghozzá úgy, hogy végig öntudatánál maradt. Kibelezték.

Csak egy pillanatig tartott ugyan, de Summerset amúgy is sápadt arca egy árnyalattal még halványabbra vált.

– Véletlen egybeesés.

– Remélhetőleg – kínálta meg magát Roarke egy szál cigarettával, amit egy lakkozott dobozból húzott elő. – Bárki is tette, utána személyesen felhívta a feleségemet. Azt akarta, hogy neki is köze legyen az ügyhöz.

– Eve egy zsaru – jelentette ki Summerset akkora lenézéssel a hangjában, amit csak egy teljes élet alatt lehet összeszedni.

– Eve a feleségem – vágott vissza élesen Roarke. – Ha kiderül, hogy valóban csupán véletlen egybeesésről van szó, mindent el fogok mondani neki.

– Ezt nem kockáztathatod. A gyilkosság nem évül el… még az sem, amit az igazság érdekében követtek el.

– Akkor igazán rá tartozik, nem igaz? – telepedett fel Roarke a konzol peremére. – Nem akarom vakon belekergetni ebbe a nyomozásba, Summerset. Nem tehetem ezt vele. Egyrészt magam miatt, másrészt miattad sem – tért vissza a szomorúság a szemébe, ahogy lepillantott az ujjai között tartott cigaretta parazsára. – És az emlékek miatt sem. Erre fel kell készülnöd.

– Nem én húzom majd a rövidebbet, ha többet jelent számára a törvény, mint a saját férje. Csak azt tetted, amit tenned kellett.

– Mint ahogy Eve is azt teszi – felelt Roarke kedvesen. – De mielőtt tervezni kezdenénk, fel kell idéznünk az eseményeket. Mire emlékszel vissza azokból az időkből? És kikre?

– Én nem felejtek.

Roarke végigmérte Summerset merev állát, szigorú szemeit, majd bólintott.

– Pontosan erre számítottam. Akkor hát lássunk munkához.

• • •

A konzol lámpái úgy hunyorogtak, akár a csillagok. A férfi szerette elnézni őket. Nem érdekelte, milyen kicsi maga a szoba, hogy nincs ablaka, hiszen a gépezet zúgása és fényei vezérelték az útján.

Már várta a következő alkalmat. A lelkében lakozó gyermek élvezte a kihívást. A férfi pedig, aki ebből a gyermekből lett, szent küldetésre készült.

Gondosan kikészítette a felszerelését. Kinyitott egy fiolát, amiben a vizet egy igazi püspök szentelte meg, és tiszteletteljesen néhány cseppet szórt belőle a lézer, a kések, a kalapács és a szögek fölé. Az isteni bosszú, az isteni megtorlás eszközei fölé. Mögötte állt a Szűz fehér márványszobra. Ez az anyag önmagában is a tisztaságot jelképezte. A karjait áldásra emelte, az arca derűs megnyugvást tükrözött.

A férfi leborult és megcsókolta a márványból faragott lábakat.

A pillanat törtrészéig mintha vért látott volna megcsillanni a kezén. Megremegett.

De nem, a keze tiszta és fehér. Már lemosta róla az ellensége vérét. Káin bűne másokat bemocskolhat, de őt nem. Hisz végső soron ő nem más, mint Isten báránya.

Hamarosan, nagyon hamarosan találkozik a következő ellenségével, és erősnek kell lennie, hogy a barátság álarcát magára öltve csapdába csalhassa.

Elvégezte az áldozatot, megtisztította szívét és lelkét a földi gonoszságtól. Ujjait egy apró csésze szentelt vízbe mártotta, majd megérintette velük a szemöldökét, a szívét, a bal vállát, majd a jobbat. Még mindig térdelve megmarkolta a skapuláréját, amit viselt. Ezt maga a pápa áldotta meg, és biztosította, hogy megóvja a rá leső gonosztól.

Majd gondosan az inge alá hajtotta. A szövet a meleg húsra simult.

Magabiztosan emelte tekintetét a keresztre, ami az asztal fölött lógott, ahová a küldetése során használni kívánt fegyvereket készítette ki. A szenvedő Krisztus ezüstalakja élesen elütött a kereszt aranyától. Egy gazdag ember vigasza. De soha nem zavarta az irónia, miszerint a drága fémek formázta alak valamikor épp az alázatról prédikált.

A férfi meggyújtotta a gyertyákat, meghajtotta a fejét, és az igazhitűekre, valamint az őrültekre jellemző buzgó imába kezdett.

Kegyelemért könyörgött, miközben gyilkosságra készült.