– Késő van! Keljen már fel!
Nincs olyan fejlett önvédelmi reflexem, mint a farkasoknak, hogy álmukból felriasztva is azonnal harcképesek. Az én harcképességem és reggeli aktivitásom reálértéke a lajháréhoz konvergál.
Annyit azért megtettem, hogy felnyitottam a szemem.
Fiona Vance állt felettem – szó szerint.
A kanapén hevertem, és a hájas-szőrös hasamat vakargattam. A pléd valahova a csípőm tájára csúszott le, de úgy rémlett, egy alsógatya azért van rajtam.
– Mit ordibál? – kérdeztem blazírt arccal.
– Kilenc van. Keljen fel, dolgunk van!
A nő egy akkora pongyolában állt a kanapé mellett, hogy ha volna hozzá két oszlop, abban felléphetne egy vándorcirkusz is. A fejét törülközőbe bugyolálta, ami csak kiemelte bőre és szembogara koromfeketéjét – akárcsak a szeme fehérjét.
Felemeltem a
