Kávéillat.
Eddig jó.
Ritkán kelek fel egy illatra. És ha már van illat, aminek örülök, az a kávéillat. Van persze más is. Friss kenyér. Eső utáni földszag. Kakaópor. Meg a nyomdafestéket nem tűrők… ugyebár.
De ez kávé volt. Határozottan kávé.
Ám azt is be kellett látnom, csak eddig volt jó.
Az érzés elszállt.
Egy jókora marok fonódott a bokámra, és megrángatta.
A maffia?!
Ahogy résnyire kinyitottam a szemem, egy fekete kéz markolta a lábam. És rángatott. Ettől még pont lehetett volna a maffia.
– Távozz tőlem, sátán! – morogtam.
– Keljen már fel! – vakkantott rám Fiona. – A hasára süt a nap.
– Pontosabban?
– Mindjárt nyolc.
Ott állt felettem teljes harci díszben. Fekete farmer, fekete póló.
– Igen, drágám? – néztem fel rá.
– Megy a gépünk, nem emlékszik, Larkin?
– Cameron.
