Órák teltek el. Nola időközben hazament.
Sajnáltam, hogy elment. Habár csak pár órája ismerem, máris megkedveltem. Biztos nevetségesen hangzik. Tudom én, hogy valójában több mint három hónapja ismerjük egymást – valamilyen szinten –, de akkor is.
Nola helyett jött két másik, nappalos nővér. Ők már nem annyira szimpatikusak. Az egyik egy ötvenes kövér asszonyság. Olyan, mint egy kiképzőtiszt. A másik egy holtsápadt, beteges külsejű fiatal lány. Állandóan annyira riadtnak tűnik, hogy csoda egyáltalán, hogy egy ilyen helyen munkát mert vállalni. Ilyen idegekkel az is meglep, hogy egyáltalán reggel ki mer lépni otthon az ajtón.
Egyikük sem nagyon szól hozzám. Még akkor se, ha kérdezem őket.
Így hát valóban beültem az étkezőbe a TV elé. Nola jól mondta!
Fura, hogy ő tudja, mit szoktam csi
