Mondd, hogy megvársz

EGYSean – Nem bírok többet! – közli Devney, felvihog, majd a szájához kap. Az elmúlt négy órát idekint töltöttük a pajtában, és csak nevettünk, ittunk, no meg kitárgyaltuk az élet nagy dolgait… Már el is felejtettem, mennyire szeretek vele lenni. – Csak még egyet igyál! – unszolom. – Nem, holnap találkozóm lesz Oliverrel. Az ég felé pillantok. Bár tudnám, mi a fenéért randizgat azzal a pasassal. Az a fickó tökéletes ellentéte mindannak, amire Devney-nek valójában szüksége van egy férfiban. Devney kemény és dacos, és mégis: van egy csomó gyengesége, csak nem engedi, hogy az emberek meglássák ezeket. Mint például az, hogy szeretne mindenkit boldoggá tenni maga körül, még a saját szükségletei ellenére is. Oliver mindezt nem látja, és nem ismeri Devney szívét. Oliver simán csak… rendes. Ez a legtöbb, amit el tudok mondani róla. Hogy rendes. Devney-nek nem egy rendes fickóra van szüksége. Hanem olyasvalakire, akivel versenghet, aki szikrát gyújt benne, és lángra lobbantja. Valamikor régen még tombolt benne a tűz. Nem gondoltam volna, hogy kiolthatja bárki, de aztán úgy kilenc éve egyszer csak kialudt. Nem tudom, miért, és mi történt, de Devney megváltozott. Senki sem marad ugyanolyan, ezzel tisztában vagyok. A pokolba is, még én sem vagyok közel sem ugyanaz az ember, mint aki a baleset estéje előtt voltam, ami megváltoztatta az életemet; de Devney bizonyára nem rejteget ehhez hasonló sötét titkot. Mindent elmond nekem, én viszont erről az egy dologról hallgatok előtte. Oliver pedig egyáltalán nem ismeri Devney titkait. – Hogy van a mi minden tekintetben rendes barátunk, Oliver? – kérdezem. Kezdem átlépni a részegségnek azt a határát, hogy ne érdekeljen, mekkora bunkó vagyok. Rendszerint jól leplezem, és a bennem fortyogó érzések nem jutnak el a kitörésig – de ma este egyszerűen csak nem érdekel. – Meg akarja kérni a kezemet. Felemelem a tekintetem, és azon kapom magam, hogy a kávébarna íriszébe bámulok, és gyűlölöm az ajkáról felszakadó szavakat. Az ajkáról, amit álmaimban megcsókoltam. Nem mehet hozzá! Nem akkor, amikor…, amikor itt tornyosulnak köztünk ezek a hazugságok, amelyekkel ennyi időn át etettük egymást. Ezt nem hagyhatom. – Dev… – De ez jó dolog. Ő…, ő nagyon jó hozzám, Sean. Oliver vigyázni fog rám, itt lesz nekem, és nem fog sürgetni. Örülnöd kellene, és nem így nézni rám. – Hogyan?! A füle mögé igazít egy sötétbarna tincset, és vállat von. – Mintha hideg vizet zúdítottam volna a nyakadba. Tudod, aznap is így néztél, amikor Debbie Sue megpróbált téged lesmárolni. – Debbie Sue két testvéremmel is smárolt. – Akkor épp küldetést teljesített: meg kellett tapasztalnia, milyen lehengerlőek az Arrowood fivérek. Mindketten nevetünk. – Igen, ez tényleg így volt. Devney fészkelődni kezd, fejét a kanapé háttámlájára hajtja, és felém fordul. – Nem látok sok különbséget közte és azok között a lányok között, akikkel mostanság szoktál kavarni. Hogy is nevezik őket? A Hazai Bázis Bárcásai? Szememet forgatva az ég felé pillantok. – Sejtelmed sincs, mi az, amit keresek. – Igazad van. Óó… – Devney mosolyogva emeli rám a tekintetét. – Már emlékszem, Ütőbűvölőnek hívják őket! Vagy talán Bázislotyóknak? – Az állát vakargatja. – A Strikeout Szajháinak? Vagy a Hazafutás Hetéráinak? – Satyó-lotyóknak – mondom ki a számos név egyikét, amiket azokra a lányokra szoktak használni, akik egy baseballjátékosnak szeretnék széttenni a lábukat. – Az enyém sokkal mókásabb volt. És hogy érted azt, hogy sejtelmem sincs, te mit keresel? Fogalma sincs róla, hogy én igazából a lelkem mélyén nem az a srác vagyok, aki gőzerővel igyekszik feljavítani az ütőátlagát olyan nőkkel, akik… nos, akik nem ő. Valójában Devney az a lány, akit mindig is kerestem – még akkor is, ha itt van éppen előttem. A testvéreim csesztetnek miatta, és igazuk van, de Devney meg én soha nem lehetünk egy pár. Nem azért, mert ígéretet tettem, hogy egyedül maradok, és sosem házasodom meg. Az van, hogy nem vehetem feleségül Devney-t. Nem tudná kezelni, hogy soha nem vagyok itt. Túl sokat utazom, túl sokat edzek, mindig keményebben dolgozom, mert ha nem teszem… akkor repülök a csapatból. Az egyetlen álmom az volt, hogy baseballozzak. Azért tudtam megbirkózni apám erőszakosságával, az anyám halála felett érzett fájdalommal, és a folyamatos aggodalommal a testvéreim miatt, mert a baseball mindig ott volt nekem. Nem adhattam fel. Senki kedvéért. Devney-nek pedig erre lett volna szüksége. Az „együtt-is-vagyunk-meg-nem-is” neki nem pálya, márpedig az én életem pontosan erről szól. A játékkal jegyeztem el magam, ő pedig csak a szeretőm lehetne. – Nem értem sehogy, ne is törődj vele! – felelem, azzal megragadom a sörömet. Nem léphetek rá vele erre az útra. Épp elég katasztrófa szegélyezi az életemet így is, és ez a barátság többet ér annál, mintsem egy újabb frontális ütközés felé vezessem. – Nem, tényleg tudni akarom! – Azt kötve hiszem. A mellkasomra bök. – De igen, mondd el! Szóra nyílik az ajkam, de a szavak megakadnak félúton a torkomon. Ha kimondom őket, onnét már nincs visszaút. A poharáért nyúlok, hogy újra teletöltsem, majd visszaadom neki. – Csak igyál még többet, aztán visszatérhetünk ahhoz a részhez, amikor gúnyt űzünk a testvéreimből. Vagy arról is dumálhatunk, hogyhogy még mindig Sugarloafban élsz, amikor mindig is arról álmodoztál, hogy elmész innen. Ennyi elég is szokott lenni neki. Az tartott össze minket, hogy mindketten többet akartunk. Devney építészmérnöknek készült, és rendszerint a ceruzája társaságában találtam, ahogy a vázlatfüzete fölé görnyedve lakóházakat és más épületeket rajzolgatott. Aztán amikor visszatért a főiskoláról, az egész abbamaradt. – Sean – nyafogja –, már így is annyira becsiccsentettem. Oliver utálja, amikor iszom, mert olyankor kiszámíthatatlanná válok. Ő azt szereti bennem, hogy mindig jól viselkedem, illedelmes vagyok, és soha nem kell aggódnia miattam. Felnevetek. – Akkor Oliver nem ismer téged. – Oliver ismeri azt, aki most vagyok. – Még jó, hogy én viszont a lelked mélyét ismerem. Koccintunk, és iszunk. – Annyira bánni fogom ezt reggel… – nyögi panaszosan Devney, és hátracsuklik a feje. Nem annyira, mint amennyire én fogom bánni. – Mesélj Oliverről és a lánykérési terveiről! – terelem vissza a beszélgetést arra a témára, ami foglalkoztat. Rám néz, és vállat von. – Nem tudom, mi mást mondhatnék, mint hogy megemlítette: ideje megtennünk a következő lépést. Szeret engem, és jó hatással van rám. Ő az a józan, kiegyensúlyozott típus, tudod? – Úgy tűnik, minden hozzávaló megvan a tökéletes házassághoz. – Eszedbe ne jusson! Én sem ítélkezem a kapcsolataid felett – na, nem mintha lenne neked olyanod… – Pontosan – vigyorgok. Devney a szemét forgatva felsóhajt. – Ne gyere nekem a faszságaiddal, Sean Arrowood! Ennél jobban ismerlek. Te is akarsz feleséget és gyerekeket. Mindig is akartál. Az a te bajod, hogy hülye vagy. – Hülye? Bólint. – Ühüm. H-Ü-LY-E. És buta. – Az ugyanazt jelenti. – Nyomatékosítanom kellett valamivel. Istenem, de szeretem benne, hogy ilyen csípős nyelve van, hogy ilyen laza, és nem fél semmitől! Csak velem ilyen. Vagy legalábbis szeretném ezt gondolni. Az elmúlt tíz év próbára tette a barátságunkat. Mindketten főiskolára mentünk, én baseballozni, ő meg tanulni. A szünetekben találkoztunk, de aztán jött a baleset, ami az egész életemet megváltoztatta, és ezek után Maine-ben maradtam, innentől kezdve pedig már csak ritkán láttuk egymást. Viszont amikor New Yorkban játszottam mérkőzéssorozatot, Devney eljött megnézni. Ha Philadelphiában jártam, mindig megtalálta a módját, hogy összefuthassunk, és párszor megszerveztem, hogy ő is leutazhasson hozzám Tampába. Most viszont jóval többet leszek majd a közelében, és tudom, hogy ezek az érzések nem fognak elmúlni, csak még erősebbek lesznek. Hát igen, úgy tűnik, tényleg hülye vagyok. – Lehet, hogy hülye vagyok, de legalább nem érem be kevesebbel. Kiegyenesedik ültében, és rácsap a díszpárnára. – Mert én beérem kevesebbel?! – Igen. Lehet, hogy szereted Olivert, de nem érzed azt az őrjítő szerelmet. Devney ismét hátradől. – Te vagy az, aki pillanatnyilag teljesen megőrjít. – Helyes. – Bosszantó vagy! Megvonom a vállam. – Szeretsz. – De csak mert dögös vagy – Devney villámgyorsan a szája elé kapja a kezét. – Nem úgy értettem! Vigyorogva felé hajolok. – Dögösnek tartasz? – Ami engem illet, középszerűnek tartalak. A jó ég tudja, hogy az a… bárhogy-is-hívd-őket nőkből álló háremed annak tart-e. Annyi időn át küzdöttem, nehogy bármit is eláruljak neki az érzéseimről. Hogy azok a nők számomra mind egyformák, és semmit sem jelentenek nekem. Mindig csak őt keresem bennük: rendszerint sötétbarnákat szedek fel, és reménykedem, hogy találok rajtuk valami apróságot, ami rá emlékeztet, és amibe kapaszkodhatom – de mindezt soha nem árulom el neki. És akkor felötlik bennem, hogy talán ez a tökéletes alkalom. Oliver meg fogja kérni a kezét. Feleségül fogja venni, én pedig egy átkozott szót sem szólhatok majd, hiszen nem mondtam el neki az érzéseimet. Ráadásul most részeg is. Talán emlékezni se fog rá. – Meglehet, de nem fogom megkérdezni őket. Azonkívül az összes lány, aki vonz, rád hasonlít. Devney felnevet, miközben megrázza a fejét. – Hát, nem lehet könnyű megcsókolni a legjobb barátodat, igaz? És abban a percben már tudom, mit fogok csinálni. Nem számít, hogy ostoba lépés, vagy hogy helytelen ezt tennem. Nem érdekel már a barátja, ahogy az sem, hogy ez a pillanat kétségbevonhatatlanul mindent megváltoztat közöttünk, mert Devney igent fog mondani, amikor majd Oliver megkéri a kezét. Nem fog tétovázni. A biztonságba fog kapaszkodni, és az nem én vagyok. Viszont szeretem őt. Közelebb hajolok, ő pedig tekintetével követi a mozdulatomat. Remegő kézzel tenyerembe veszem az arcát, és a hüvelykujjamat végigfuttatom a puha bőrén. Minden mozdulatlanságba dermed körülöttünk, és érzem a testéből sugárzó meleget. Ahogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, összekeveredik a leheletünk. – Nem tudom, de szeretném kipróbálni, hogy nehéz-e. Várok, adok neki még egy utolsó esélyt, hogy ellökhessen magától, de ehelyett megnyalja rózsaszín ajkát, és ennél több invitálásra nincs is szükségem. Előrehajolok, ajkam az ajkához ér, és már tudom, hogy nemcsak megváltozott az életem, de az egész világom kifordult a sarkaiból.