Mondd, hogy megvársz

Kettő

KETTŐDevney

– Jól vagy? – kérdezi Oliver, látva, hogy ide-oda tologatom a tányéromon az ételt.

– Minden oké.

Semmi sem oké. Igazából teljesen kivagyok. Négy napja nem veszem fel neki a telefont. Négy napja folyamatosan újrajátszom magamban a csókját. Ennek az egésznek semmi értelme!

Sean Arrowood megcsókolt. Megcsókolt, és nekem tetszett a dolog. Nagyon is.

– Kicsit szétesettnek tűnsz.

Széles mosolyt erőltetek az arcomra, és igyekszem félresöpörni a zavarodottságomat. Ma van a rendes havi randevúnk estéje, és boldognak kellene lennem. Oliver egy csokor virággal állított be az irodámba, és olyan melegen mosolygott rám, hogy az a mosoly a jeget is megolvasztotta volna. Megbízható, és jót tesz nekem. Tudom ezt, és mégis… borzalmasan érzem magam.

Megérdemli, hogy tudja.

– Oliver – kezdek bele óvatosan. – Én… – Csókolóztam Seannal. – Én… Nem is tudom, mit mondjak – Csókolóztam Seannal, és egy szörnyű alak vagyok.

– Csak kezdj bele, Dev. Bármit elmondhatsz nekem.

Leteszem a villát, és mélyeket sóhajtok. Már így is titkok közt élek, és ezek a titkok felgyülemlenek, és napról napra egyre jobban emésztik a lelkemet. Nem bírnám elviselni, ha még egy titok nehezedne rám. Lehet, hogy azt hiszi, nincs semmi, amit ne tudnánk megbeszélni, de vannak dolgok, amiket senki nem akar hallani.

De akkor sem tehetem ezt vele. Nem fogok rábólintani, hogy több legyen köztünk, amikor minden hazugság.

Elkövettem egy hibát.

Mindent elcsesztem, és most be kell vallanom neki.

– A múltkor, amikor Seannal töltöttem az estét… – Hosszú szünetet tartok, utálom a gondolatot, hogy fájdalmat fogok okozni Olivernek. Nem érdemli meg, viszont amit mindennél jobban megérdemel, az az igazság. – Sokat ittunk.

Oliver mosolyogva csóválja a fejét.

– Ha nem csal emlékezetem, másnap meg is fizettél érte.

Azóta folyamatosan fizetek érte, hogy megtörtént.

– Igen, de ez még nem minden… – Úristen, menten elhányom magam! – Nagyon berúgtunk. Mindketten. Jóval hamarabb le kellett volna állnunk a piálással. Muszáj elmondanom ezt neked, mert szeretlek. Tényleg. Szeretlek, és szeretem azt, ami köztünk van.

– Devney, csak nem… lefeküdtetek?

Hátrahőkölök, és döbbenten meredek rá. Hogy a fenébe jutott ilyen gyorsan erre a következtetésre? – Nem! – vágom rá. – Nem feküdtünk le. De, öö… csók volt.

Oliver leejti a kezét, és az ölébe terített szalvétát babrálja.

– Értem. Mármint nem a köszönőpuszira vagy búcsúcsókra gondolsz?

– Nem – felelem a fejemet rázva.

Nagyot nyel, aztán belekortyol a borába.

– Nem vagyok meglepve.

Én viszont igen.

– Miért mondod ezt?

– Történt bármi más? – kérdezi a fejét csóválva. – Felteszem, azért mondod el ezt, mert van még más is.

– Nem, becsületszavamra! Egy idióta voltam, és azóta nem is beszéltem vele, de neked el akartam mondani. Annyira sajnálom! Szeretlek. Szörnyű érzés, hogy fájdalmat okoztam neked, és tönkretettem azt, ami köztünk van. Azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben, és megakadályozhatnám, hogy ez történjen. Annyira nagyon sajnálom, Oliver!

Oliver, a legaranyosabb férfi a világon, aki soha egyetlenegyszer sem fogott vallatóra, vagy kényszerített bele valamibe, amit nem akartam, az a srác, aki darabjaimból szedegetett össze, amikor széthullottam – amiről senki más nem tudott –, ez a férfi meg fog utálni engem. És a szomorú a dologban az, hogy teljes joggal.

Letörlöm a szempillám hegyén remegő könnycseppet. Nincs mentség a döntésemre.

– Szereted őt?

Összeszorul a gyomrom. Igen. Nem. Nem tudom. Zavarosak az érzéseim iránta.

– Hosszú ideje szeretem őt, de nem úgy szeretem, ahogyan téged.

– Azt kérdezem, szerelmes vagy-e belé. Nem azt, hogy szereted-e Seant úgy, ahogyan mindig is szeretted. – Feszültséget érzek a hangjában, és ez új. Utálom, hogy visszaéltem a bizalmával – és hogy összetöröm a szívét.

– Értem, hogy kérdezted, és mindig csak úgy gondoltam rá, hogy ő… Sean.

– És az mit takar?

Hangosan dübörög a szívem. Olyan érzés, mintha minden szétesne körülöttem, és fogalmam sincs, hogy állítsam meg a széthullást. A kezem a nyakamra vándorol, a láncra, amit Seantól kaptam tizenhat éves koromban. És hogy, hogy nem, ez az egy öntudatlan mozdulat ráébreszt az igazságra.

– Hogy ő a legjobb barátom.

Oliver biccent a fejével.

– És ez minden, amit valaha is akartam, hogy én legyek neked – és nem is érdemelne tőlem semmivel sem kevesebbet. Figyelem őt, és egy nagyot nyelek, de képtelen vagyok olvasni a talányos arckifejezéséből. – Tudod, mit jelent ez számunkra, igaz?

Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, miközben bólintok.

– Tönkretettem, ami köztünk volt.

– Nem a csókról van szó. Azon túl tudnám tenni magam – nevet fel. – Mennyire szomorú már ez? Itt ülök, és azt mondom a nőnek, akinek jövő héten meg akartam kérni a kezét, hogy meg tudnám bocsátani neki, ha egy másik férfival csókolózik.

Gyorsan szóra nyitom a számat, hogy mondjak erre valamit – bármit, amivel javíthatok a helyzeten.

– Ollie…

– De nem tehetem ezt meg magammal. Nem szerethetlek, amikor te egy másik férfit szeretsz. Ha megkérnélek, hogy válassz köztünk, te őt választanád.

Mit sem szeretnék jobban, mint tagadni ezt, de az hazugság lenne. Lehet, hogy nem úgy szeretem Seant, mint ahogy ő gondolja, hogy szeretem, de eléggé szeretem ahhoz, hogy tudjam: ha Oliver választásra kényszerítene kettejük között, Seant soha nem engedném el.

Így azonban holtpontra jutottunk.

Ollie keze az asztalon nyugszik, és a tenyerét felém nyújtja.

– Fogd meg a kezem, Devney. – A tenyerébe helyezem a kezem. – Nem fogok hazudni, és azt mondani, hogy nem okoztál fájdalmat. A barátságod Seannal mindig is érzékenyen érintett, főleg mert nem értem. De azért elfogadtam. Szeretlek, és össze akarok házasodni veled, de nem házasodhatok össze vele is, megérted ezt?

Bólintok.

– Sosem kérnék tőled ilyet.

– Mégis megtetted. Szereted őt, még ha soha nem is engedted meg magadnak, hogy átéld ezt az érzelmet iránta. De talán csak mostanáig. Elválaszthatatlan barátok vagytok, én meg folyamatosan küzdök azért, hogy elnyerjem az első helyet a szívedben… azt a helyet, ami az övé.

Mindig is Sean volt az a személy, akihez mindenkit hasonlítottam. Mindig hozzá fordulok, amikor valami fáj, vagy ha egyedül érzem magam. Nem tudom, miért próbálom tagadni ezt.

– Azt akartam, hogy te legyél az – vallom be neki, és hagyom, hogy kicsorduljanak a könnyeim. – Hogy mi legyünk azok.

– Én is… – Oliver hangja megbicsaklik. – Egyszerűen csak tudtam, hogy ebben a csatában nem nyerhetek.

Istenem, mennyire szörnyű alak vagyok!

– Elhiszed nekem, hogy nem tudtam?

Szomorú mosoly jelenik meg az arcán, miközben hüvelykujjával a kézfejemet cirógatja.

– Azóta tudom, hogy szerelemmel szereted, hogy először találkoztam vele. Azóta tudtam, hogy mindketten szerelemmel szeretitek egymást, és azóta fohászkodom, hogy elnyerhessem a szerelmedet.

Megremeg az ajkam.

– De hát szeretlek.

– Tudom.

– Tényleg?

Oliver bólint, de a kezét elhúzza, amitől magamra hagyottnak érzem magam.

– De most megtapasztaltál valami mást, és így az utolsó reményem is elveszett. Úgyhogy azt fogom tenni, ami a helyes megoldás mindkettőnk számára, és kiszállok ebből – addig, amíg még barátok tudunk maradni.

– Ollie…

Felkel, a szalvétáját az asztalra helyezi, és odalép hozzám. Fejtetőn csókol.

– Azt akarom, hogy boldog legyél. Szeretném, hogy meggyógyulj, és találd meg a kiutat abból, ami a lelkedet nyomja, bármi legyen is az.

A szívem dörömböl a mellkasomban, miközben nézem, ahogy Oliver elhagyja a helyiséget.

Épp most veszítettem el a legnagyszerűbb férfit, akivel valaha randiztam.

A vétkeim egyre csak gyűlnek.

– Szóval elmondtad Olivernek? – kérdezi Sydney. Az ágya mellett ülök. Volt pár jósló fájása, és Declan a mosdóba menetelt leszámítva nem engedi talpra állni.

Márpedig úgy tűnik, elég gyakran kell kimennie.

– És ő szakított velem.

Kinyitom az ölemben tartott dossziét, készen állok magam mögött hagyni a katasztrofális magánéletem részletezését, de Sydney nem engedi el a témát.

– Szakított veled?

Felsóhajtok, és becsukom a dossziét.

– Igen, és nem is hibáztatom érte. Olivernek olyasvalakivel kellene lennie, aki megőrül érte. Nem egy olyan nővel, aki vonakodik odaadni neki a szívét.

– Miért vonakodsz?

– Csak vonakodom.

Syd rám mered.

– Ezt jól összefoglaltad. Valami múltbéli dolog miatt? Valami miatt, amit megpróbáltál eltitkolni, de nem sikerült? Vagy mert félsz valamitől?

– Most épp azért vonakodom, mert a főnököm túl sok kérdést tesz fel egyszerre – felelem védekezőn.

Sydney kiveszi az iratokat a kezemből, és az ágy túloldalára hajítja őket.

– Tudod, hogy nem vagyok a türelem mintaképe. Szeretem tudni a dolgokat, hogy segíthessek az embereknek. Van valami, ami kiborít téged, és aminek nincs köze ahhoz, hogy ledugtad a nyelved Sean torkán. Áruld el, mi az!

Léteznek kimondhatatlan igazságok, és ez is egy közülük.

Úgyhogy kimondok valamit, ami az igazság egy kis szelete.

– Ahhoz van köze, hogy miért maradtam ilyen sokáig távol.

– Mármint úgy érted, hogy Sugarloaftól, a főiskola után?

– Igen, én… szerettem valakit, amikor Coloradóban voltam. Nagyon szerettem őt, de soha nem beszéltem erről senkinek – rám mosolyog, várja, hogy folytassam. – Soha nem lett volna szabad összejönnünk, és ezért nem beszélek róla. Christopher idősebb volt, és hatalmi pozíciót töltött be. Akárhogy is, az elmúlt pár hét nehéz volt nekem, mert sokat járt az eszemben, és most ez a dolog Seannal – olyan érzés, mintha már nem is tudnám többé, ki vagyok.

Sydney ajka pengevékony vonallá húzódik.

– Én nem mondhatom meg neked, hogy ki vagy, ezt egyedül csak te teheted meg. Én mindössze annyit mondhatok neked, hogy egy bátor, gyönyörű, okos nő vagy, és nagyszerű barát. Nem kellett volna bevallanod Olivernek a csókot, hiszen egy részeg estén történt az egész, sokat ittatok, és senki nem hibáztatna téged érte, te mégis elmondtad neki. Bátran szembenézel a hibáiddal. Vállalod a következményeket, és erre büszke lehetsz.

Ó, hogy mekkorát téved! Nem nézek én szembe semmivel, hanem menekülök. Abban a percben, ahogy lehetőségem nyílt rá, megszöktem a főiskoláról, és megléptem minden elől, ami őhozzá kapcsolódott. Elmenekültem mindez elől, és most ugyanezt csinálom Seannal is.

– Bár igaz lenne, amit mondasz! Azóta sem hívtam vissza Seant, és az üzeneteire sem válaszoltam.

– Beszélned kell vele. Higgy nekem! Ez nem fog elmúlni, és jobb még azelőtt megtudni, hányadán állsz vele, hogy visszajön a városba, és megint itt lesz az orrod előtt.

Pittyeg a telefonom, üzenetem érkezett.

– Kellett nekünk falra festeni az ördögöt… – mondom, azzal a táskámba süllyesztem a telefonomat, anélkül, hogy elolvasnám az sms-t.

– Miért is nem indulsz haza? Declan fel-alá járkál az ajtó előtt, én pedig egy kicsit elfáradtam. Köszi, hogy áthoztad ezt! – paskolja meg a dossziét.

– Biztos vagy benne?

– Abszolút. Ha szükséged van rám, itt leszek.

Kezet rázok a barátommal, aztán elindulok kifelé az előtérbe, ahol még szép, hogy Declan mostanra lyukasra koptatta a padlót.

– Jól vagy? – kérdezem.

– Nem. Őrület ez az egész! Ideges vagyok, tombolok, és nem merek kiugrani vásárolni. Bármilyen hangot hallok Sidney felől, máris pattanok, hogy megnézzem, mi van – a hajába túr.

Rámosolygok a régi cimborámra; némi élvezettel figyelem a szenvedését.

– Most megfizetsz, amiért az elmúlt pár hónapban olyan elviselhetetlen voltál!

– Van egy olyan érzésem, hogy mostantól hosszú ideig fogok fizetni érte.

– Igen, én is azt hiszem. Később találkozunk!

Megindulok lefelé, de Declan utánam szól. Amikor visszanézek rá, vívódni látom, mint aki habozik, hogy kimondjon-e valamit.

– Megígértem neki, hogy nem avatkozom bele… – kezd bele Dec, amitől feszültség lesz úrrá rajtam.

– Hát elmondta neked.

Declan bólint.

– Ismerem Seant, és nem tesz semmit meggondolatlanul. Tudom, hogy kettőtöknek van közös múltatok, és nem akarom megbonyolítani a dolgokat, de – bármennyit számítson is, amit mondok – a bonyodalmakból néha csodák születnek – hátrafelé pillant, a szobára, ahol Sydney fekszik. – És higgy nekem: te vágysz azokra a csodákra.

– Ezt bízd Seanra és rám, majd mi megoldjuk – felelem, mert nem akarok mélyebben belemenni.

– Bizonyára.

– Csörgess meg, ha bármire szükségetek van – mondom neki, azzal sietős léptekkel elhagyom a házat.

Amint beszállok a kocsimba, előhúzom a telefonomat, hogy megnézzem az üzenetet.

Sean: Dev, beszélnünk kell! Jövő héttől Sugarloafban leszek, és az nem fog működni, hogy elkerüljük egymást. Hívj fel!

Az ujjaim tétován lebegnek a billentyűzet felett, mert hiába állítom, hogy az a csók csak egy részegen elkövetett botlás volt, ez nem igaz. De mi van, ha számára az volt? Nem tudom, elég erős vagyok-e szembesülni vele, ha ez az igazság. Másfelől viszont talán épp arra lenne szükségem, hogy ezt halljam.

Ahelyett, hogy üzenetet küldenék, a hívás gombra nyomok. Ez most nem az a helyzet, amikor beszari lehetek. Declannek igaza van: bonyolult ez az egész, de szükségem van arra, hogy Sean az életem része legyen. Mindig is szükségem volt rá, és nem taszíthatom el örökké magamtól.

– Halló! – Sean mély hangja betölti a fülemet, és megremeg tőle a gyomrom.

– Helló! Bocs, hogy nem válaszoltam, és nem is hívtalak, de…

– De a múltkor este átléptünk egy határt, mondjuk úgy.

Úgy tűnik, belecsapunk a közepébe.

Sóhajtva bámulok ki az ablakon.

– Igen, ezt tettük.

– Sajnálom, Dev. Nem tudom, mi ütött belém. Soha nem lett volna szabad megcsókoljalak. Hiba volt. Rettenetes hiba, és annyira sajnálom!

És ezektől a szavaitól összetörik a szívem. Lehunyom a szemem, hogy gátat szabjak az érzelmeknek, amelyek fullasztóan törnek fel bennem, és aztán elengedjem őket. Egyetlen éjszaka volt, túl sokat ittunk, és elragadott minket a hév.

– Igen, hiba volt – bólintok.

Sean egy pillanatra elcsendesedik, aztán megszólal.

– Nem fordul elő többször.

Feszültséget érzek a hangjában, és tudom, mondanom kell valamit, hogy mentsem a helyzetet.

– Mindketten sokat ittunk, és… egyikünknek sem könnyű ez az időszak. A legjobb barátom vagy, és ezt nem akarom elveszíteni.

– Soha nem fogsz elveszíteni – ígéri meg.

– Jó, Akkor ez így rendben van, úgy teszünk majd, mintha soha nem történt volna meg, és minden olyan lesz, mint eddig.

Sean felnevet, de úgy érzem, kényszeredetten.

– Nekem jól hangzik.

Szerintem irtó pocsékul hangzik, de mi más választásom lehetne? Áruljam el neki, hogy többet szeretnék, amikor ő kinyilvánította, hogy „rettenetes hibának” tartja, ami történt? Nem. Ez buta és meggondolatlan lépés lenne. Arról nem is szólva, hogy nem mehetek el Sugarloafból. Vannak itt bizonyos dolgok, amik számítanak nekem, jobban, mint a saját szívügyeim. Okosnak kell lennem, és arra gondolnom, hogy mi a fontos.

Az órára pillantok, és felsóhajtok.

– Mennem kell. A tesómhoz vagyok hivatalos vacsorára, aztán meg kábé négykor kelek hajnalban, mert megyek Austin holnapi baseballmeccsére, és…

És hazudok, mert nem bírok itt és most beszélni veled.

– Olyan korán?

– Igen. Korán kezdődik a meccs. Emlékszel, hogy zajlanak ezek a bajnokságok.

Még ha nem is meccs, de lefogadom, hogy lesz valami baseballos cucca holnap Austinnak.

– Igen, emlékszem. A napokban beszéltem a bátyáddal arról, hogy egyénileg foglalkozhatnék a gyerekekkel. Jó lenne, ha hasznomat tudnák venni, így nem kellene egész nap a farmon rostokolnom és malmoznom, miközben próbálok többet megtudni az átkozott tehenekről.

Mosolygok, mert tudom, hogy Austin imádni fogja ezt az ötletet. Nincs is ahhoz fogható élmény, mint ha a csodálatod tárgyával lóghatsz együtt. Austin bálványozza Seant, leginkább azért, mert híres baseballjátékos, ami egy nap majd ő is szeretne lenni.

– Biztosra veszem, hogy a sugarloafi gyerekek nagyon örülni fognak neki.

– Legalább valaki örülni fog a visszatérésemnek.

Inkább nem mondok semmit. Annyira izgatott lettem, amikor megtudtam, hogy hat hónapra visszatér ide. Alig vártam, hogy időt tölthessünk együtt, és végre megint magam mellett tudhassam a legjobb barátomat. Itt van nekem Sydney és Ellie, de az nem ugyanaz.

Ők nem Sean.

Ők nem tudnak az egész szarságról, amivel anyám miatt küzdök, vagy hogy mennyire vágyom arra, hogy valami mást kezdhessek az életemmel.

Amióta Sydney megemelte a fizetésemet, kicsivel közelebb kerültem a vágyott szabadsághoz. Ez segít, mert minél hamarabb el tudok költözni a szüleimtől, annál jobb. Ki nem állhatom, hogy még mindig ekkora befolyásuk van felettem, de a diákhitelem miatt, amit az ösztöndíjam elvesztése után halmoztam fel, muszáj még mindig tőlük függnöm.

Az a sok idő meg pénz mind pocsékba ment. Most van egy építészdiplomám, és a férfiakat illető buta döntéseimnek köszönhetően egy szemernyi esélyem sincs, hogy valaha is használni tudjam.

– Jól van. Akkor minden oké köztünk? – töri meg a csendet Sean, miután én nem szólalok meg.

– Aha, rendben vagyunk.

Kivéve, hogy tudni akarom, ha megint csókolóznánk, az ugyanolyan érzés lenne-e, mint aznap este. Ja, és szakítottunk Oliverrel.

– Egy hét múlva találkozunk – mondja.

A gyomrom remegésétől nehéz nyugodt hangon megszólalnom, de sikerül.

– Alig várom.

Na igen: a következő hat hónap egy olyan próbatétel lesz számomra, amelyen csak reménykedhetem, hogy nem bukom el.