Mondd, hogy megvársz

Három

HÁROMDevney

A visszaszámlálás megkezdődött a fejemben.

Még három nap van hátra a nagy napig.

Sean érkezéséig.

Még három nap addig, hogy el kelljen kezdenem tettetni, mintha nem élném folyton újra azt a hülye csókot, és mintha nem eszméltem volna rá, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba.

Szuper jó móka.

Felkelek, ellenőrzöm magam a tükörben, és aztán megindulok lefelé. A szüleim a nappaliban ülnek, és valami cikket böngésznek az újságban. Anya felnéz.

– Hová-hová ilyen korán?

– Az istállókhoz megyek.

Sóhajt egyet.

– Nézzenek oda, micsoda kötelességtudó lány! Hirtelen elkezdtél törődni a jószágainkkal. Mert ez annyira illik hozzád.

Visszanyelem a csípős válaszomat.

Az anyám valamikor igazán kedves és szerető asszony volt. Órákat töltöttünk együtt a kertben, kertészkedtünk, a zöldségekkel foglalkozunk. Gyakran elvitt az istállókhoz, ahol hagyta, hogy időt töltsek a lovakkal. Nagyon szerettem ott lenni.

Sziklaszilárd értékrendje van, és mindent megtett, amit csak tudott, hogy belém csepegtesse.

Évekig úgy tűnt, hogy még túl is szárnyalom a reményeit.

Mígnem aztán egy nap csalódást okoztam neki.

– Lily – szólal meg apa halkan. – Nem tesz semmi rosszat. A hétvégeken besegít itthon.

Rámosolygok apámra: az arcát ősz lobonc keretezi, és a testalkata kicsit terebélyesebb, mint amit szívesen bevallana. Ő nem tekint rám bukott emberként, és csak még jobban szeretem ezért.

– Sokra megyünk vele, ha hétköznap meg azt az alávaló munkát végzi…

– Szeretek Sydney-nek dolgozni.

Anya a könyv borítóján pihenteti a kezét, amit éppen olvasott.

– A családod farmján elkél a segítség. A testvéred legalább eljön, és dolgozik a gépekkel. Már rég feladtuk volna a farmot, ha te nem buzdítasz, hogy folytassuk, amikor úgy döntöttél, hogy hazaköltözöl a főiskola után.

Igen, az egész az én hibám. Az ő szemében én tettem tönkre mindent.

– Nem buzdítottalak titeket erre, anya. Annyit mondtam, hogy itt vagyok, és ha te meg apa nem akartok túladni az állatokon, akkor tudok segíteni.

– De nem teszed – feleli.

Nem, mert mindent elkövetek, amit csak lehet, hogy elmeneküljek a folyamatos ítélkezése elől.

Apa anya kezére teszi a kezét.

– Ne hibáztassunk senkit, kérlek – mondja, aztán az ajtó felé biccent, és érzem, hogy ez a végszavam.

– Később visszajövök.

Anyám úgy int a szabad kezével, mint akit ez a legkevésbé sem érdekel, én pedig megindulok a pajta felé.

A családom elképzelései egy csöppet eklektikusak azt illetően, hogy minek is kell lennie egy farmon. Van itt egy kicsi mindenből, és bármilyen igényt kiszolgálunk. Vannak marháink, mert Sugarloaf elsősorban tejtermelő vidék, de lovakat, kecskéket, csirkéket és birkákat is tartunk.

Nemcsak eladunk állatokat, de segítünk is a helyi gazdáknak abban, hogy megvesszük tőlük azokat a jószágaikat, amelyeken bármilyen okból túl kell adniuk, és aztán új helyet találunk nekik.

Viszont ez a ló, amellyel farkasszemet nézek, tetőtől talpig az enyém.

– Hát szia, Szimba! – szólítom meg gyönyörű, szürkésbarna paripámat, aki immár tíz éve az imádatom tárgya.

Szaglászni kezd, és a kezemben tartott almához dugja az orrát.

– Ez az, jó fiú! Mit szólnál, ha tennénk egy kört odakint?

Elveszi az almát, és úgy biccent a fejével, mintha csak a helyeslését fejezné ki.

Felnyergelem, és kifelé vesszük az utunkat a nyílt mezők irányába. Szeretem, amikor szabadon vágtázhat. Egyre idősebb, és már közel sem olyan gyors, mint régen, de megeresztem a gyeplőt, és arra megyünk, amerre ő szeretné.

Mosolygok, ahogy érzem, hogy a szél fújja a hajamat, a napsütés melenget, és a tüdőm friss levegővel telik meg. Leírhatatlan ez a szabadságérzet, ahogy Szimbával átnyargalunk a vidéken. Erre a futó pillanatra az lehetek, aki vagyok. Nem kell mosolyt erőltetnem az arcomra, és senki nem gyakorol rám nyomást, hogy hozzam helyre az életemet. Csak úgy… vagyok.

Én vagyok az a lány, aki már annyi mindent feladott, hogy a visszaút bezárult előtte.

Az a nő vagyok, aki a kétségek tengerén hajózva próbál rálelni az útjára.

És az az ember is vagyok, aki igyekszik megbocsátani magának.

És meg is fogok bocsátani. Muszáj megbocsátanom.

Amikor elérünk a mező túlsó végéhez, a patakon átgázolva a bátyám birtoka felé veszem az irányt.

Miután átugratok a kerítésén, megindulok arrafelé, ahol a bátyám, Jasper rendszerint dolgozni szokott. Kikötöm Szimbát, majd megpaskolom a nyakát, és csókot nyomok az orrára, mert örülök az együtt töltött időnknek; aztán pedig elindulok annak a személynek a keresésére, aki egyedüliként ezen a világon még soha nem késztetett arra, hogy nyomorultul érezzem magam a bőrömben.

Még szép, hogy épp egy viharvert traktoron bütyköl valamit, amikor rátalálok.

Megköszörülöm a torkom.

– Hahó, bátyó!

Jasper kicsúszik a motor alól.

– Ez aztán a meglepetés!

Kimondom azt az egyetlen szót, amely összeköt minket.

– Anya.

– Ne is mondj többet!

Az anyám sokkal jobban bánik a bátyámmal, mint velem, de a helyzete még így sem mondható rózsásnak.

– Min dolgozol? – érdeklődöm.

– Próbálom megjavítani ezt Connornak. Azt mondja, már kétszer helyrerakta, de…

– Connor nem a műszaki érzékéről híres.

Felnevet.

– Nem, és nem is igazán tudom megállapítani, mi az ördögöt bütykölt rajta, de ahhoz eléggé helyre tudom hozni, hogy eladhassa.

A munkapadnak támaszkodom, amin mindenféle szerszámok meg eszközök hevernek széjjelhányva.

– Hát persze hogy helyre tudod hozni.

– Szóval halljuk, miért szállt rád ezúttal anya?

– Ki tudja. De eljön még a nap, amikor már nem okozok neki ekkora csalódást.

Jasper mindig is megértett. Nem számított, hogy hét év van köztünk: gyerekként így is elválaszthatatlanok voltunk. Ahogy idősebbek lettünk, kicsit eltávolodtunk: ő bizonytalanul lavírozott a felnőtt létben a teljes állása és Hazel között, akit időközben feleségül vett, miközben nekem még mindig nem nőtt be a fejem lágya. De Jasper továbbra is kedves volt hozzám, miközben anyámról ugyanez a legkevésbé sem volt elmondható; és soha nem taszított el magától. Ehelyett örült, hogy nem szakadt meg a kapcsolatunk.

– Ne hallgass rá! Ő csak… anya. Van valami eredmény lakáskeresés terén?

– Nem, de csak türelmesnek kell lennem. – A pénzem épp elég lenne, hogy kibéreljek egy lakást valahol, de a bökkenő az, hogy fogalmam sincs, hová költözzek. Nem akarom itt hagyni Sugarloafot. Szeretnék a bátyám közelében maradni, viszont a város nem bővelkedik jobbnál jobb kiadó lakásokban.

– Seannal beszéltél? – kérdi Jasper.

A neve említésére kiszárad a szám.

– Miről is?

– Hogy beköltözz hozzá erre a hat hónapra. Mármint most, hogy Connor és Ellie átbútoroztak az új házukba, Declan Sydney-vel él, Sean pedig itt lesz a városban… Simán elalhatnál abban a háznak csúfolt dobozban, ahol Dec lakott korábban.

Kizárt dolog, hogy a nagy házukba menjek lakni az után a csók után. Abba viszont nem gondoltam bele, hogy a miniházban is meghúzhatnám magam. Ezt simán megtehetném. Na persze szükségem lenne egy helyre, ahol felállíthatom, és tudom, hogy anyám dührohamot kapna, ha csak megkérdezném tőle. Isten ments, hogy a kedvemért bármilyen változáshoz is alkalmazkodnia kelljen.

Jaspert persze megkérdezhetném, de… emiatt meg rá pöccenhetne be anyám, azt pedig nem akarom.

– Átgondolom, és lehet, hogy beszélek vele. Kösz az ötletet!

Elvigyorodik.

– Tele van velük a fejem.

– Aha, a te fejed mindig tele van valamivel. Valami sületlenséggel.

– Hazel egyetértene veled ebben.

– Figyu, eldöntötted már, hogy felveszel-e egy új szerelőt?

Jasper kiegyenesedik, és felsóhajt.

– Nem igazán tudom, mihez kezdjek. Egy újabb alkalmazott azt jelenti, hogy még több megbízást kellene vállalnom.

– Jasper, már így is tele vagy munkával. Igazából túl sokat is vállalsz.

Már egy éve próbálom rávenni, hogy vegyen fel valakit. Annyival többre jutna, ha lenne egy kis segítsége. Tudom, hogy rengeteg pénzt költ Austin baseballozására, és ezért ráférnie az anyagi segítség.

– Érdekes üzleti tervet vázoltál fel.

– Részletekbe menő volt, nagyon konzervatív becslésekkel.

Letörli a kezére ragadt kenőzsírt, és rám bámul.

– Azt gondolod, hogy annál is többet keresnék, mint amennyi a grafikonodon szerepel?

Bólintok.

– Úgy van.

– Tudod, hogy szeretlek, ugye?

– Igen. Hogy is ne szeretnél?

Széles mosolyától apró ráncok futnak a szeme köré.

– Csak annyit akarok mondani, hogy egyszer még bajba sodor az a nagy eszed. Ha megcsinálnám ezt, ahhoz szükségem lenne a segítségedre.

– Ezt kérdezned sem kell. Ha belevágsz, én itt leszek, hogy minden lépésnél segítselek.

Jasper a mellkasára von, és benzin és olaj szaga tölti be az orromat, ahogy átölelem a bátyámat.

– Jól van. Most pedig hajrá, szerezz nekem pár ügyfelet, és vegyél fel egy-két embert!

Nevetek, és belebokszolok a mellkasába.

– Azt nem mondtam, hogy el is vezetem az üzletedet.

– Tényleg? Pedig megesküdnék, hogy úgy hallottam.

– Nem ártana neked egy hallásvizsgálat.

– Neked pedig az, hogy legyen életed a családodon kívül is.

Erre a beszélgetésre nem állok készen. A ház felé nézek; tudom, hogy egyetlen dolog van, amivel eltéríthetem ettől a témától.

– Hazel és Austin itthon vannak?

Jasper bólint.

– Igen. Biztosan örülni fognak, hogy láthatnak. Ideadod azt a villáskulcsot?

Az asztalon hat villáskulcs hever, úgyhogy találomra felkapom az egyiket, és odanyújtom neki. Leguggolok a bátyám mellé, puszit nyomok az arcára, és elindulok kifelé, hogy megkeressem a sógornőmet és az unokaöcsémet.

Még oda sem érek a hátsó ajtóhoz, a kilencéves kis energiabomba máris a nyakamba ugrik.

– Devney néni! – kiáltja, és belém csimpaszkodik.

Alig bírom megtartani, és nevetek, ő pedig a derekam köré fonja a karját.

Imádom ezt a srácot.

Jobban szeretem, mint bármit ezen a világon, és hálás vagyok minden időért, amit vele tölthetek.

– Nézzenek oda, alig pár nap telt el, és megint magasabb lettél! – szorongatom meg.

– Azért, mert anya undorító zöldségekkel etet. Azt mondja, ettől jobban megy majd a baseball.

Austin pedig bármit megtenne, amitől ez bekövetkezhet.

– Legalább bevált a dolog.

Elereszt, aztán észrevesz valamit a hátam mögött, amitől elmosolyodik.

– Elhoztad Szimbát?

– Igen.

– Visszalovagolhatunk, és elhozhatjuk a lovamat nagyitól és nagypapától?

Ami azt illeti, bármi mást szívesebben csinálnék, mint hogy hazamenjek, de Austin kedvéért még ezt is hajlandó vagyok megtenni.

– Talán. Van ma edzésed?

Felsóhajt.

– Igen. De azt kihagyhatom!

Hát arról szó sem lehet. Hazel és Jasper ugyan elég engedékenyek vele, viszont az a szekérderéknyi pénz, amit a különóráira meg a felszerelésére költöttek, azt vonja maga után, hogy nem hagyhat ki egyetlen edzést sem.

– Nem hiszem, hogy ezt komolyan gondolod. Vagy szeretnél majd magyarázkodni az edződnek, meg Seannak, miután hazajött, hogy ellógtál az edzésről?

Austin egy követ kezd rugdosni.

– Azt’szem nem, de akkor majd nemsokára elmegyünk lovagolni?

– Persze, megkérdezzük a szüleidet, és keresünk egy napot, ami mindenkinek jó.

– Sean hamarosan jön Sugarloafba? Hadley mindenkinek szétkürtölte az iskolában, hogy a híres nagybácsija a városba jön, és mennyire menő arc. Aztán meg arról a hülye lombházáról áradozott a végtelenségig, meg hogy a nagybátyja lovat vesz neki. Nekem is van lovam! Nem tudom, miért hiszi, hogy érdekel minket. Ő csak egy lány.

Beharapom a számat, igyekszem elfojtani a mosolygást. Annyira tipikus kissrác, aki most éli a „lányok mind hülyék” korszakát.

– Igen, ő egy lány, pont mint anyukád vagy én.

– Igen, de ti nem Hadley vagytok – ejti ki a nevét fitymálóan.

Leguggolok mellé, és a kezembe veszem a kezét.

– Austin, a múlt héten még kedvelted Hadley-t.

– Igen, csak ezután majd folyton azt kell hallgatnom, ahogy erről beszél.

Ezúttal nem bírom elrejteni a mosolyomat.

– Barátok vagytok, nem igaz?

– Néha.

– Na, hát ő is pont annyira izgatott, mint te, amiért Sean eljön, hogy eddzen téged. Nem gondolod, hogy neki is szabad izgatottnak lennie miatta?

Az égnek emeli a tekintetét, úgy morogja:

– De, gondolom.

– Helyes. Nos, hamarosan ideér, és akkor majd mindketten ódákat zenghettek róla, hogy milyen menő arc. Csak ne feledd, hogy én már akkor is ismertem őt, amikor még cseppet sem volt menő.

– Ő mindig menő volt.

Kizárt, hogy ki tudnám pukkasztani a buborékját. Ha elmesélném neki mindazokat a sztorikat, amik fiatalkorunkban estek meg velünk, azzal minden valószínűség szerint csak még jobban bebetonoznám nála Sean státuszát ahelyett, hogy belátná: ő is csak egy közönséges halandó, mint bármelyikünk. Mert ki tudja, Sean még hány, fényes baseballkarrierről álmodozó fiú számára maga az isten.

– Akárhogy is, rengeteg dolog miatt lehetsz majd izgatott, ha egyszer Sean ideér, és kezelésbe veszi a csapatodat.

Austin elmosolyodik, és a tekintetében boldogság ragyog.

– A legszuperebb dolog lesz a világon. Úgy örülök, hogy ismered őt, Devney néni!

– Én is örülök neki.

Számos oka van annak, hogy örülök, amiért ismerhetem Sean Arrowoodot, és ezek közül csak az egyik az, hogy ilyen mosolyt képes varázsolni Austin arcára. Ott van még a sok évnyi barátság és bizalom, most meg… ki tudja, mi még.

Három napom van, hogy rájöjjek.

Austin meg én épp megfordulunk, hogy bemenjünk, amikor Hazel feltépi az ajtót.

– Hahó, szia!

– Helló, bocs, hogy csak így beesek.

– Volt olyan valaha is, hogy ne láttunk volna szívesen? – ráncolja a szemöldökét. – De mindegy is… Azért jöttem ki elétek, mert valami feltűnt a főbejáratnál, amire azt hiszem, igényt tartanál.

– Nekem jött valami?

– Aha – bólint.

– Ide?

Soha nem küldetek semmit a bátyámékhoz.

– Igen, azt hiszem, egy meglepetés.

Ugyanebben a pillanatban egy magas alak lép ki a házból, és a három napomból hirtelen nulla lesz.