Négy
1158 Words
NÉGYSean
Nem biztos, hogy ez a legjobb ötlet volt, de most már késő visszakozni.
Amikor elmentem Devney-ék házához, és a szülei azt mondták, lovagolni indult, és talán ide jött, képtelen voltam akár csak egy perccel is tovább várni, hogy láthassam.
A látványától megint teljesen összezavarodom. Napok óta ő járt a fejemben, azt kívántam: bárcsak itt lehetnék, mert akkor megpróbálhatnám kitalálni, mit tegyek. A csókunk derült égből villámcsapásként ért.
Éveken át hallgattam, ahogy az emberek azt magyarázták, hogy ami köztünk van, több barátságnál, és azt gondoltam, nevetséges, amit mondanak, hogy végül arra kelljen ráébrednem: egy nagy frászt.
De akkor is ott van Oliver.
A rendes fickó.
Aki itt van neki, és gondját viseli, miközben én… én nem tudok itt lenni neki.
És mégis látni akarom. Minden módon a magaménak akarom tudni őt, ahogyan csak lehetséges.
Ott áll, sötétbarna haja befonva; és a legszebb barna szemű tekintet, amit valaha láttam, az enyémbe kapcsolódik. Szétnyílik az ajka, és látom, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa.
– Korán jöttél – szólal meg Devney, miközben nézi, ahogy nézem őt.
– Igen.
– Sean! – Austin megindul felém, és a pillanatnak vége is szakad.
– Szia, kisöreg! – A szokásos ökölpacsival üdvözöljük egymást, és Austin valósággal ugrál lelkesedésében.
– Ez annyira szuper. Annyira szuper! El se hiszem, hogy itt vagy… Anya! Anya! Látod, ki van itt?
Hazel nevet, és megérinti a vállamat.
– Látom. És teljesen valódi. Ki gondolta volna?
A munkám legjobb része a gyerekek. Mindig nagyon odafigyeltem, hogy aláírjam a labdáikat, meg autogramot adjak nekik, és próbálok példát mutatni számukra. Nekem nem volt az életemben apafigura, viszont nagyszerű edzőim voltak. Ezek a férfiak tanítottak meg arra, hogyan kell felnőni, és alázatot találni a világban, amelyben olyan kevés akad belőle.
Egy normális fickó vagyok, aki történetesen éppen baseballozik.
De ezeknek a srácoknak a szemében hős vagyok. Valaki, aki ők is szeretnének lenni – és nem hiszem, hogy ehhez valaha is hozzá fogok szokni.
Devney megindul felénk, és hirtelen elbizonytalanodom, hogy mit is kellene most tennem. Öleljem meg? Valljam be, hogy akarom őt, és kérdezzek rá, kidobta-e már azt az idiótát? Nem, ez önző és inkorrekt cselekedet lenne részemről. Úgy kell viselkednem, mint mindig. Magamhoz húzom, és csókot nyomok a feje búbjára.
– Jó látni téged – mondja, és a feje a mellkasomhoz simul.
– Téged is.
– Olyan picike vagy, Devney néni – jegyzi meg Austin.
– Ugye, hogy az?
– Nem vagyok! – Túlságosan is hamar bontakozik ki az ölelésemből, és most csak áll ott, és Austinra mered, úgy téve, mint aki forr a méregtől.
Austin oldalra billenti a fejét, úgy néz vissza rá, én pedig utánzom a mozdulatát.
– Szerintem az.
Bólintva feleli:
– Egyetértek.
– Csodás, ti most szövetkeztetek ellenem?
– Az igazat mondjuk, Tökmag – mondom, mert tudom, hogy ezen majd kibukik.
– Most meghalsz! – bődül fel, és utánam veti magát.
Elugrom balra, míg Devney jobbfelé vetődik. Austin nevetve utánunk iramodik, én pedig körbe-körbe futok, és éles kanyarokat teszek, hogy kitérjek az útjukból.
Kizárt, hogy Devney el tudjon kapni.
Néhány újabb kör után lefékezek, és most fordul a kocka: én kezdem el üldözni őt.
– Sean! – Figyelmeztetőn cseng a hangja.
– Jobb lesz, ha szeded a lábad, Dev!
– Ne csináld.
Ha elkapom, akkor mehet a móka. Devney nevetve nekiiramodik. Felkapja Austint, és a visítozó fiúval a karjában szalad tovább.
– Mindjárt utolérlek.
Abbahagyja a futást, és lerogy a földre. Gondolkodás nélkül én is utána vetem magam, így most kicsi a rakást alkotva hempergünk a fűben. Austin arrébbgurul, majd a hátamra ugrik, miközben én Devney-t kezdem el csiklandozni.
– Add meg magad! – fenyegetem mókásan.
– Soha!
Semmit nem utál jobban, mint ha csikizik.
– Kapitulálj!
Devney-nek a könnye is kicsordul nevettében, miközben én folytatom az ostromomat.
– Kapitulál a nénikéd! …azaz Austin nénikéje! – rikkantja válaszul.
Szeretem, hogy bárhogy alakuljanak is a dolgok, a „feladás” szó nem szerepel a szótárában.
Ezt fegyverszüneti jelzésnek veszem a részéről, és most mindhárman a földön fekszünk, és az eget bámuljuk. Nem emlékszem, legutoljára mikor játszottam így. Valahányszor meglátogattam Connort, eltöltöttem némi időt Hadley-vel, de ő általában kierőszakolja, hogy teadélutánt tartsunk vagy babázzunk a lombházában, amit az öcsém épített.
És nem csak úgy… simán játszani akar.
– Utállak – szólal meg Devney, miután pár percig csak csendben feküdtünk.
– Túlteszem magam rajta. Mint mindig.
Megfordulok, hogy ránézzek, és ő is így tesz. Könnyed mosoly játszik az ajkain. Aggódtam, hogy kínos lesz majd, ha megint találkozunk. Más se hiányzott, mint hogy a félelmem valóra váljon.
Egyetlenegy alkalomra emlékszem, amikor nem voltunk beszélő viszonyban. Ötödikben történt, amikor azt mondta Marley Jenkinsnek, hogy tetszik nekem. Ez nem volt igaz, viszont Marley ezek után hetekig üldözött a szerelmével.
– Azért tudtam túltenni magam rajta, mert elkezdett tetszeni neki Jacob, és onnantól őt kergette az őrületbe.
Devney vigyorog, mert pontosan tudja, miről beszélek.
– Azt is én indítottam el.
– Sok bajjal jársz, Devney Maxwell. Jó sok bajjal.
Austin felül.
– Eljössz az edzésemre ma este?
A kölyökről teljesen megfeledkeztem. Jézusom, mennyire könnyű elveszni Devney tekintetében.
– Szeretnéd, hogy elmenjek? – fordulok Austinhoz.
– Hát persze!
– Akkor ezt meg is beszéltük.
Austin talpra ugrik.
– El kell mondanom apának!
Most már csak Devney és én maradunk.
A füle mögé igazítja kibomlott, kósza tincseit, aztán felkönyököl.
– El sem tudod képzelni, mennyire bír téged.
– Szerintem ez általában jellemző a Maxwellokra. Nem bírtok ellenállni a tagadhatatlan sármomnak.
– Ugyan már! – horkan fel gúnyosan. – Az egyetlen dolog, ami tagadhatatlan veled kapcsolatban, az az, hogy azt hiszed magadról, sármos vagy. Elárulom: nem vagy az.
– Mindig meg tudtam mondani, mikor hazudsz. Úgy fest, nem sokkal ezelőtt is ez történt.
– Miről hazudtam?
– Azt mondtad, nem tudsz beszélni velem telefonon, mert Austinnak meccse lesz.
Elkerekedik a szeme, aztán idegesen heherészni kezd.
– Úgy értettem, edzése.
– Tényleg?
Érzem, hogy ennél többről van itt szó, és úgy döntök, megpiszkálom a dolgot.
– Nyilvánvalóan.
Rámosolygok.
– Nem a csók miatt mondtad?
Devney hosszan felsóhajt.
– Nem, Sean, nem azért. Mindketten egyetértettünk abban, hogy hiba volt, és nem beszélünk róla többet.
Azt hiszem, most én lettem a hazug. De nyugodtnak kell maradnom.
– Úgy van. Egyetértettünk.
– Hogyhogy hamarabb megérkeztél?
– Látnom kellett téged. – Olyan könnyen csúsznak ki a számon a szavak. Hirtelen feszültté válik, és azt kívánom, bárcsak gondolkoztam volna, mielőtt megszólalok. – Amikor utoljára találkoztunk, minden olyan zűrössé vált. Én nem akarom, hogy zűrös legyen köztünk a helyzet, Dev.
Talpra ugrik, és lesöpri a farmerjére tapadt fűszálakat.
– Semmi sem zűrös. Minden rendben köztünk. Felöntöttünk a garatra. Hozzáírom ezt is a többi dologhoz, amiért majd vezekelnünk kell.
Még jó pár dolog van, amit szívesen hozzáírnék ahhoz a listához. Például, hogy a karjaimba vonnám, és addig csókolnám, amíg abba nem hagyja a gondolkodást. Lefektetném a fűbe, és körüljárnám a teste körvonalait: a kezemmel, az ajkammal, a nyelvemmel…
– Sean? – Devney az arcomba integet. – Itt vagy még?
– Igen, bocsánat… Kimerített a korai kelés a repülés miatt.
Devney felém nyújtja a kezét, én pedig megszorítom, miközben igyekszem ellenállni az érintésétől létrejövő elektromos kisüléseknek. Felemelkedem, fölébe tornyosulok, és nem bírom megállni, hogy magamhoz húzzam, mert szükségem van rá, hogy összekapcsolódjunk, ahogy mindig is tettük.
A derekam köré fonja a karját, és a fejét az állam alá ékeli be.
– Csak két dolog van, ami elviselhetővé teszi ezt a következő hat hónapot.
– Mik azok? – kérdezi, és fürkészőn néz a szemembe. Gyengéd mosolya elhiteti velem, hogy minden rendben lesz köztünk.
– Te, meg az, hogy a két testvéremmel lehetek. De te vagy az első helyen, Dev. Mindig te vagy nálam az első helyen.
Félrenéz, aztán egy lépést hátrál.
– Itt vagy nekem, igaz? – mondja ki a gyerekkorunk óta használt szófordulatunkat.
– Ahogy mindig.
Istenem, csak csalódást ne okozzak neki!
- Writer
