Lara

LaraAz évszaknak megfelelően még nem volt különösebben meleg. Lara mégis izzadt. Szinte látta a hónaljától elindulva, a ruha alatt az oldalán végiggördülő vastag kövér cseppet, miközben a saját zavaros gondolataiban reménytelenül elveszve, igazából csak most, a diszkrét köhintés pillanatában fogta fel teljes mértékben, hogy kelepcébe került. Az elmúlt negyed órában szép sorjában mindenki elsomfordált mellőle, és mire észbe kapott, a csapda már be is zárult: Kettesben maradt Christopher Millforddal! Most kéne felálnom, és lelépnem nekem is! − „sikított fel” gondolatban. Holott jól tudta, ez az amit semmiképp sem fog megtenni. Hiszen olyannyira vágyott a férfi közelségére, hogy egyszerűen képtelen lett volna önként lemondani a társaságáról. Tehát maradt. Próbálva nem foglalkozni a Millford felbukkanása óta a gyomrát vasmarokként szorító feszültség szülte, egyre erőteljesebb hányingerrel. És mindezt annak ellenére, hogy szinte minden idegszálával érezte, nagyon kicsi esélye maradt átvészelni a kínos helyzetet. MÁRPEDIG AKKOR SEM DOBOM KI A TACCSOT! − húzta ki magát… Előbb csak gondolatban… majd fizikailag is. Amint idegesen beletúrt a kreol bőrszínéhez képest furcsán szőkésbarna fürtjeibe. Mintha az bármit is segíthetne. Hát nem! A lassan múló néma másodpercek órahosszasnak tűnő szenvedése kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Minél tovább morfondírozott rajta, Larának annál inkább vált a meggyőződésévé, hogy a lelke mélyén már az első pillanatban tudta, nemet kellene mondania Angela idióta, „ma délután tanuljunk együtt a könyvtárban” ötletére. Holott akkor még csak nem is sejthette mi fog történni. Hiszen ez a délután is ugyanúgy indult mint az összes többi: Angelával kettesben beültek ide a könyvtárba… ahol ugyan csatlakozott hozzájuk Arthur Harvey is… De még ebben sem volt az égadta világon semmi szokatlan, mivel a szigorú szabályok szerint működő egyetemi társadalomból kilógva, ez mondhatni rendszeresnek számított hármójuk mindennapjaiban. Lara önmagában csak a „tanulmányi barátság” szókapcsolattal jellemezte a különc Angela Holtz, az egyetem kétbalkezes udvari bolondjának számító Arthur Harvey, és saját maga, a csóró ösztöndíjas bevándorló ivadék között létrejött véd és dacszövetséget, ezt az élhetetlen körülmények szülte „Omega” egyletet. A saját „klubjukat” amely lényegében csak abban különbözött a többi egyetemi társulástól, hogy azokkal ellentétben nem alkotott zárt közösséget. Hozzájuk elméletileg bárki csatlakozhatott volna, aki nem átallott együtt mutatkozni egy „különccel”, egy „kétbalkezessel”, na meg egy bevándorló „stréberrel”. Amire persze még nem volt precedens… Egészen ma délutánig! Amikor is az egyetemi csapat sztárja, a sportosan charme-os megjelenését meglepő intelligenciával párosító Christopher Millford teljesen váratlanul le nem ült az asztalukhoz. Elindítva a Larára zúduló érzelmi „lavinát”… Mert míg azt, hogy a következő pillanatban Angela felállt és elviharzott, még betudhatta a határozottan anarchista nézeteket valló barátnője „selyemifjakkal” szembeni ellentétének, Arthur Harvey néhány másodperccel későbbi távozása már nem hagyott számára más választást, mint a lehető legkomolyabban elgondolkodni rajta, miképpen kerülhetett az egyetemi elithez tartozó Christopher Millford ugyanazon asztalhoz amely mellett ő is ült… Alig karnyújtásnyira tőle! Ez azon titkos vágyálmainak egyike volt amiről csakis a barátnője tudhatott! Lassacskán összeállt a kép. Szinte biztos volt benne, hogy ezt a paklit Angela keverte. Az a kis perszóna! − érdekes módon, a néhány perce még idegesítőnek hitt gondolat harag helyett, ezúttal csak egy halvány mosolyt csalt az arcára. Amit azonban a férfi újabb diszkrét köhintése rögvest le is törölt. Ismételten teret adva a gyomorszorító feszültségnek. Lara már nem húzhatta tovább az időt… kénytelen volt felpillantani az amúgy is teljesen feleslegesen lapozgatott jegyzetből… bele azokba a csodálatosan tengerkék szemekbe… miközben a tudatalattijában, mint valami ezerszeresére hangosított légvédelmi sziréna, úgy vijjogott az idegesítő tudat, hogy most nyilván egy kérdésre kellene válaszolnia… Egy olyanra, amelyet bármennyire is igyekezett, képtelen volt felidézni magában. El fogom szúrni! − robbant néma sikolyként az elméjébe az elkeseredés. Tökéletesen biztos volt benne, hogy a kétségbeesés keltette arcpírt még kreol bőrszíne sem képes elrejteni az őt figyelő árgus szempár elől, és a szorítás a gyomrában már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. Végleg elvesztette a mentális „háborút”. Még ahhoz sem sikerült elég bátorságot összeszednie, hogy egyáltalán elmenekülhessen, és nem maradt más választása, csak a valóságban perceken, míg az ő, a kibírhatatlanul kellemetlen szituáció formálta, megnyúlt időérzéke szerint, órákon át elhúzódó néma kínszenvedés… Miután Chris végre „megkegyelmezve” neki, szóval is megtörte az egyre elviselhetetlenebbé váló csendet: − Szerintem nem hallottad, de Angela azt üzeni, hogy holnap majd taliztok. − jegyezte meg egyáltalán nem szemrehányó stílusban. Inkább csak úgy mellékesen. Ráadásul mindezt olyan ellenállhatatlan mosoly kíséretében tette, amitől Lara már amúgy is kibírhatatlan zavara, ha lehet még tovább fokozódott. − Ja… igen… hát persze… holnap. − „kapálódzott” kétségbeesett fuldoklóként a mindent elborító kíntengerben. Hiába volt tisztában vele, hogy zaklatott idegei kezdik felmondani a szolgálatot, nem tehetett ellene semmit. A szája széle jól láthatóan remegett a visszafojtott érzelemtől. Maga sem értette miként sikerült még eddig is visszatartania a sírást. Csupán egyet tudott biztosan: mostanra már mindösszesen percek választhatják el attól, hogy végképp eltörjön nála a mécses… és lángoló arcát jobb híján a két tenyerébe temetve próbálta eltakarni… vajmi kevés sikerrel… Csupán egyetlen egy dolognak köszönhette, hogy végül mégsem rohant el sírva: Az egész lényét elborító pánikhangulat kellős közepén, szó szerint az utolsó előtti pillanatban Chris szemeiben felvillanó tükörképe hirtelenjében rádöbbentette, a vele szemben ülő srác ugyanabban a kíntengerben kapálózik, mint ő! És a vigasztaló felismerés valósággal megbabonázta. Ugyanannyira, mint a tengerkék szemek látványos zavarán átcsillanó félszeg mosoly: − Remek! − hajolt a férfi kicsit közelebb hozzá… jobb híján az asztal fölött. − És nekem mi a válaszod? Lara megdermedt. Az ártalmatlannak tűnő, ámde hirtelen jött kérdés teljesen felkészületlenül érte. Ami ráébresztette, hogy az iménti percekben nem Angela üzenete volt az egyetlen amiről lemaradt. − Jaj bocsáss meg! Nem figyeltem − próbálkozott kétségbeesetten nem hülyét csinálni magából. − Hiszen tudod, hogy ezen a holnapi vizsgán múlik az ösztöndíjam. Ez pedig, beláthatod mindennél fontos… − harapta el az utolsó szót. És a rémülettől kőszoborrá dermedve meredt a férfira. A legszívesebben visszaszívta volna az egész, a másik számára talán bántónak tűnő magyarázkodását. Csakhogy már kimondta. Chris pedig meghallotta: − Hát nálam mindenképpen! − színezte át egy határozottan durcásnak tűnő árnyék a tengerkék íriszeket. Amely sértődött reakció elég is volt ahhoz, hogy Lara, a gyerekes szégyenérzet alkotta pszichés béklyói végre lehullhassanak: − Nem! Dehogy! Nálad nem fontosabb! − csúszott ki a száján, mielőtt még végiggondolhatta volna, hogy a fejében oly frappánsnak tűnő válasz miként fog hangozni amikor ki is mondja. − Izé… nem úgy… csak azt akartam mondani,… hogy… izé… − terebélyesedett ki egy összevissza zagyvasággá az egész hebehurgya mentegetőzés… Amit Chris még csak nem is hagyott befejezni: − Tudom − fogta le gyengéd erőszakkal Lara, a kétségbeesett mentegetőzés közben akaratlanul össze-vissza hadonászó kezeit. És a váratlan fizikai kontaktustól pár pillanatra mindketten mozdulatlanná dermedtek… Majd a fiú, igaz határozottan nemszeretem tétovasággal, de elengedte őt. Egycsapásra minden megváltozott körülöttük. De Lara hiába tapasztalta a saját „bőrén” a gyomrát görcsbe rántó bénító rémületnek olyasfajta vággyal teli kellemes bizsergéssé szelídülését amitől már majdhogynem élvezettel mártózott meg a tengerkék szemekben, még most sem mert hinni az érzéseinek. És csupán titkon a pillanat örökkévalóságában reménykedhetett… Egészen addig, amíg rá nem eszmélt, hogy ennél nagyobb ostobaságot már ki sem találhatott volna! − Sajna most mennem kell! − Chris úgy ugrott fel mint aki hangyabolyra ült… Mivel a könyvtár bejárata pont mögötte volt, így Larának teljesen hátra kellett fordulnia ahhoz, hogy megpillanthassa az idill „gyilkosát”… a mosolyogva nekik, pontosabban csak Millfordnak integető Helen Barettet… és a féltékenység „rázúdította” harag mindent elsöprő erővel gyűrte maga alá. Hogy ennek a boszorkának is pont most kellett idetévednie! A józan eszével hiába tudta, hogy az érzelmek nem versenyezhetnek az egzisztencia szülte előjogokkal, és Hamupipőke csak a mesében nyerheti el a herceg szívét, a lelke szinte már hangosan ordítva követelte vissza az iménti idillikus pillanatot… Jó néhány hosszúra nyúlt másodpercnek kellett eltelnie míg lassacskán sikerült megbékélnie a sorsával. S miközben legszívesebben tíz körömmel ugrott volna neki a vigyorgó „boszorkánynak”, méltóságteljes lassúsággal visszafordult Chris felé. − Hát persze menj csak! − csikart ki magából egy, a mosolyhoz legkevésbé sem hasonlító valamit, amivel akár még meg is őrizhette volna a büszkeségét… már ha nem érez ellenállhatatlan késztetést arra, hogy totál idiótát csináljon magából: − Aaaz… iménti pedig tényleg csak nyelvbotlás volt! − nyögte ki az adott helyzethez mérten a lehető legszerencsétlenebbre sikeredett zárómondatot. És néhány pillanatig végre megnyugodhatott. Úgy vélte, ennél mélyebbre már nem süllyedhet… Aztán meghallotta a mellette elhaladva, mintegy véletlenül még a vállát is végigsimító Chris, suttogásnál alig hangosabb dörmögését: − Kár! Ettől az egy szótól pedig végképp összezavarodott. Az amúgy is eléggé kuszára sikeredett „beszélgetés” után immáron képtelen volt eldönteni, hogy a férfi részéről ez most őszinte vallomás, vagy otromba gúnyolódás volt-e. Miáltal sikerült újabb szintre emelnie az amúgy is profi szinten űzött önsanyargatását: Hurrá, mai napi idiotizmus kipipálva! − „sikított” fel némán. Holott igazából még csak meg sem lepődhetett volna, hiszen Christopher Millford közelében mindig ez történt vele. A férfi jelenlétében egyszerűen nem tudott normálisan gondolkodni, és eddig is csak az volt a szerencséje, hogy a találkozásaik döntő többségében megrekedtek a szimpla köszönésnél. Mintha csak egy, a szöges ellentétet alkotó egzisztenciális helyzetükből fakadó láthatatlan fal magasodna kettejük között. A több szemeszternyi „ismeretségük” óta ezt lehetett az első olyan találkozásnak nevezni amikor Lara végre el merte hinni, hogy talán lehet kettejükből valami… Egészen Helen Barett felbukkanásáig. Lara lopva az ajtó felé sandított… és férfire váró szőke „Barbie” arcára tapadt önelégült mosoly egyetlen pillanat alatt széjjelzúzta a valójában még csak meg sem született álmait… úgy tűnt csak azért, hogy ellenállhatatlanul maga alá gyűrhesse a reménytelenség szülte határtalan szomorúság. És ez az érzés határozottan megijesztette. Hiszen ez volt az első alkalom amikor, nyilván csak a szokatlan, az egyszavas köszönésnél jóval hosszabbra sikeredett beszélgetés miatt, de nem tudta egyetlen gondolatbeli vállrándítással túltenni magát a találkozáson. Bármennyire küzdött ellene, a mosolygó „Barbie-boszorkány” egyetlen intésére ugró Chris képe minduntalan visszafurakodott az irányíthatatlanul összevissza cikázó gondolatai közé. Mintegy kiszolgáltatva magát a saját zavaros érzelmeinek. − Remek! − dörmögte az orra alatt. − Úgy látom kezdek belehülyülni a reménytelen szerelembe. Innen pedig már nem volt menekvés. Lara jobb híján csak a jegyzeteibe temetkezve kísérelhette meg elűzni a saját bejáratú, Helen Barett képét magára öltő „zöldszemű szörnyét”… * *** * Mígnem a hosszúra nyúló reménytelen küzdelmének végül a hatórai harangszó vetett véget. Lara fáradtan hátradőlve megpróbálta egyetlen lemondó sóhajjal kifújni magából a keserűséget… és becsukva a jegyzeteit… lassú, majdhogynem vontatott mozdulatokkal felállt… vigyázva, csendben visszatolta a székét… hogy a „nehezén már túl vagyok” csalfa képzetétől vezérelve, óvatlan hirtelenséggel hátralépjen… és beleütközve a mögötte némán várakozó Chrisbe, önkéntelen sikkantással hanyatt vágódott… a bal lábbal szinte még ugyanabban a pillanatban hátra csusszanva féltérdre ereszkedő férfi ölébe… Hogy az néhány másodperc erejéig szoborrá merevedve megtarthassa őt a karjaiban… Aztán lassan felemelkedve a „támadóállásból” könnyedén talpra segítette… De Lara nem tudott azonnal megállni a saját lábán. Az ijedtség és a mámorító ölelés együttesétől reszketve még vagy fél percébe került mire visszanyerte az egyensúlyát. Már ami a fizikait illeti. Mert a lelkit úgy tűnt végleg elveszítette. És ezt az érzetét csak erősítette, ahogy hozzáhajolva Chris rekedten a fülébe súgott: − Bocs! − ült ki egy zavart mosoly a férfi arcára. De Larát most még ez a félszeg mentegetőzés is megbabonázta… és ugyanakkor mérhetetlenül fel is dühítette. − Mi a fenét csináltál a hátam mögött?! − engedett szabad utat a haragjának. Chris azonban, idegesítő módon még csak meg sem hallotta a suttogása ellenére is „hangosan” bosszús szavakat, és válasz helyett komótosan lehajolt, hogy összeszedje az esés közben szétszórt jegyzetlapokat… Majd amikor Lara igazából már nem is számított rá mégis megszólalt: − Téged vártalak − nyújtotta át az akkurátusan összerendezgetett a papírhalmot − Megbeszéltük, hogyha itt végeztél elmegyünk sétálni… ugye emlékszel?! Hát nem! Lara nem emlékezett. És hiába próbált határozottnak tűnni, a lelke legmélyén egyre biztosabban érezte, hogy végérvényesen elveszett, hiszen szinte semmit sem tudott felidézni abból ami alig pár órája kettejük között elhangzott. Egyszóval hiába nem emlékezett a randimeghívásra, nyugodt lelkiismerettel mégsem cáfolhatta meg azt… Egészen addig, amíg észre nem vette az árulkodó huncut szikrákat azokban a csodásan tengerkék szemekben. És a védelmező dac azon nyomban visszatért a lelkébe: − Határozottan emlékszem rá, hogy semmi ilyesmit nem beszéltünk meg! − toppantott csendes-mérgesen. Amitől Chris egyáltalán nem jött zavarba: − Pedig már majdnem sikerült! − változtak át a huncut szikrák valódi mosollyá. − Esetleg megbeszélhetnénk most? Ezúttal az eddigi egzisztenciális falakkal körülrakottól eltérően, valami merőben más hangulat lengte körül őket, aminek az okára Lara inkább csak tudat alatt, mint tudatosan érzett rá: A szokásos távolságtartás hiányzott kettejük közül! És ezzel a felismeréssel lényegében már el is vesztette a „csatát”, hiszen olyannyira vágyott a férfi társaságára, hogy a „három lépés” nélkül még akár színleg ellenkezni sem volt elég ereje. − Hát legyen! − adta be a derekát majdhogynem feleslegesen suttogva, hiszen mostanra már alig egy-két ember lézengett rajtuk kívül a könyvtárban. − Hová is megyünk? − Csak ide a parkba − súgta vissza Chris, miközben észrevétlen mozdulattal mintegy „véletlenül” megfogta Lara kezét. És ő az első reakcióként ugyan összerezzent… de rögvest a következő pillanatban, mielőtt még az akaratlan reflexmozdulatával esetlegesen félreértésre adhatott volna okot, máris szorosan a férfiéra kulcsolta ujjait. Mintegy ezen egyszerű módon akadályozva meg benne, hogy elengedhesse őt. Így kéz a kézben hagyták el a könyvtárat. Egyetlen a könyvespolcok takarásából őket figyelő szempártól kísérve…