Belizeath
775 Words
BelizeathBelizeath, ahogy csak ő ismerte magát, még egy kicsit várt, majd visszatette a könyvet a polcra, és maga is kisétált a sorok közül. Nem volt dühös. Inkább mérhetetlenül csalódott. Hiába próbálta megakadályozni a Lara és Chris között szárba szökő románcot, nem sikerült.
Nem volt elég ereje hozzá!
− Nyilván, legyengültem − dörmögte rosszkedvűen.
A köztük eltöltött évezredek alatt az emberek egyre inkább elkorcsosultak, és a folytonos evolúciónak köszönhetően, lassacskán teljesen kicsúsznak az irányítása alól.
A múlt homályába vesző isteni hatalma, melynek egykoron, mindegy kinek hívták, szüzeket áldoztak, már nem létezett.
De vissza akarta szerezni.
Mert bár szinte semmit nem tudott magáról, azt az egyet a zsigereiben érezte, hogy Lara kivételes lényét magába olvasztva újra a régi önmaga lehet!
Olyannyira, hogy pár pillanat erejéig még az is megfordult a fejében, bármennyire közel van, mégsem várja ki a ciklus végét…
Aztán győzött a józan ész:
− Muszáj kivárnom az együttállást! − villant fel benne a múlt homályába vesző, előző öt szertartás emléke.
Az ilyen egyesüléseket muszáj volt a hetvenkét évente bekövetkező konstelláció idején végigcsinálnia.
Tehát várnia kellett…
Csakhogy ahhoz is energiára volt szüksége!
Amit a mostani teste csak korlátozottan tudott megadni neki.
− Hát akkor vadásszunk! − nézett körbe prédára éhesen…
*
***
*
A lány egyre idegesebben tekingetett hátra, és Belizeath, igaz biztos volt benne, hogy amaz nem láthatta meg, csak úgy a „móka” kedvéért mégis lemaradt kissé.
Elvégre pontosan tudta hova tartanak…
És miután a helyismeret hiányában egy kicsit még rutintalanul bolyongtak az egyetemi „labirintusban”, valóban feltűnt a cél, a lánykollégium épülete.
Na, most már menj fel a szobádba! − csalt mosolyt Belizeath arcára az egyre közelebbi rituálé.
Az, amit a ma először látott, tehát valószínűleg alig pár napja, új hallgatóként érkezett prédája lényegesen le is egyszerűsített számára.
Hiszen egy még mindenkinek idegen lány hiánya egész biztosan még jó pár napig senkinek sem fog feltűnni, tehát nem nagyon kell vesződnie holttest elrejtéssel, vagy éppenséggel bűnbak kereséssel…
*
***
*
A lány ugyanazzal az ideges tekintettel nézett körbe a kollégiumi szobában, mint az imént odakint.
Most már tényleg tudta, hogy nincs egyedül.
Pedig még csak nem is látta Belizeathot!
Hiába állt előtte, egész egyszerűen átnézett rajta.
Mert ő nem akarta, hogy észrevegye… csak érezze… és az áldoztat egyre fokozódó rettegése, mindinkább felvillanyozta… majd, amikor a közöttük felgyülemlő feszültséget szinte már tapintani lehetett, kéjesen előbújt a láthatatlanság mögül... és kiélvezve minden másodpercet, lassan a „mentális béklyóval” által néma „sikoly-szoborrá” változtatott, mozdulatlan lány mellé lépett.
− Ne félj! − súgta a fülébe, miközben az arcára kiülő fagyos mosollyal egyértelművé tette az áldozata számára, hogy igazából azt szeretné, ha minél jobban rettegne…
Pedig legbelül a lelke mélyén érezte, hogy nem lenne szabad ezt tennie.
De amint az évezredek során mindinkább elveszett önmaga keresésében, lassacskán kihalt belőle az empátia. Mintha az elméjének „ébredésével” egyetemben a lelkiismerete fokozatosan elsorvadna.
Belizeath már régóta nem az az ötezer éve „megszületett”, a népéért élő fáraó volt.
Ahogy a sötétség minden együttérzést kiölt belőle, a kegyetlenség majdhogynem napi rutinná lépett elő…
És ő élvezte!
Élvezte, ahogy szavak nélkül, pusztán dermesztő mentális paranccsal képes volt a fürdőbe „vezetni” szerencsétlen lányt.
Akiben ugyan erőteljesen küzdött az életösztön, de hiába.
A természetellenes irányítás ellen ágáló elméje okozta darabos mozgással, lassan megszabadult a ruháitól… és belépett a zuhanyfülkébe…
Már csak a szemeiben csillogó tébolyult halálfélelem árulkodott egy morzsányi szabad akaratról.
Belizeath szorosan melléje lépett… és a farzsebéből elővette, a borotvaéles druida pengét… majd lassan, élvezettel végigsimított vele az érintésre libabőrös reszketéssel reagáló bársonyos bőrön:
− Nyújtsd ki a karod!
Az egyszerű, se nem hangos, se nem erőszakos szavai, ostorcsapásként csattantak a feszült csendben, és a lány nagyon lassú, nem akarom kínlódással kinyújtotta látványosan remegő bal karját…
Belizeath komótosan megfogta az elé tartott csuklót… és az antik penge alig két centis vágásával, könnyedén elmetszette az ütőeret… majd elengedve a vért spriccelő kart, hátralépett… semmit sem csinált… csak állt mozdulatlanul, és nézte a haláltusát… még mindig „fogvatartott” áldozat haláltusáját…
Miközben, a mentálisan továbbra is fogvatartott lányból csak a számára látható tartományban derengve elillanó szép lassan életenergia feltöltötte.
Már sokszor elgondolkozott rajta, de ha agyonütötték volna sem tudta megválaszolni még magának sem, miért sokkal „táplálóbb” a férfinél a női, és abból is a szűz áldozat „életenergiája”?
Viszont a gyakorlat mindig ezt igazolta.
A lány teste egy utolsó rándulással nekiesett a zuhanyfülke üvegfalának… és lassan a mentén végigcsúszva egyfajta furcsa ülő helyzetben kötött ki… immáron élettelenül.
Belizeath egy darabig még „gyönyörködött” a rámeredő üveges tekintetben… majd gondosan megtörölgetve, eltette a druida tőrt… és a könnyű őszi kabátja zsebéből elővett egy másik kést… amit előbb végighúzott a bal csukló lomhán még mindig lüktető sebén… azután módszeresen az egyre görcsösebb jobb kéz ujjai közé illesztette…
Ezzel készen is volt a tökéletes öngyilkosság.
Ami egy kicsit bosszantotta. Büszke volt a szertartására, a mostani „felvilágosult” társadalomban mégsem toborozhatott követőket maga mellé.
Viszont már nem tart sokáig! − csalt mosolyt az arcára a mámorító gondolat, miközben kisétált a folyosóra.
Érezte, hamarosan eljön az idő, amikor rájön kicsoda valójában
Hiszen a Marvell képregényhősöket meghazudtoló sebességgel növekvő ereje, és mozaikdarabkákként visszatérő emlékei mind-mind ezt igazolták.
- Writer
