LaraMintha egy egész maratont lefutott volna úgy kapkodott zihálva levegőért. Miközben a rémálom okozta rossz érzés nem akart múlni.
Lara fel akart ülni… nem sikerült. Még soha életében nem érezte még ennyire kimerültnek magát.
Jó tíz percig csak hanyatt fekve pihegett, azután tudott újra próbálkozni… de ebből a mozdulatból is ugyanúgy visszahanyatlott… és rá kellett döbbennie, hogy még felülni sincs elég ereje…
Így, a fészekből kiesett fiókaként „vergődve” találkozott a tekintette az őt figyelő Martha Higginst.
Aki mintha csak erre várt volna, leült az ágy szélére:
− Nyitva volt az ajtó… jól vagy?
− Nem tudom… − nyögte Lara.− Mintha minden erőm elhagyott volna.
Ismét megpróbálta ülő helyzetbe tornászni magát… és ismét nem sikerült.
− Maradj csak! − simított végig gyengéden ráncos
