Vagány

Első fejezetKnight, 9; Luna, 10 Knight Ököllel a tölgyfába bokszoltam, és ahogy felhasadt a bőröm, mindenemet átjárta a friss sérülést kísérő ismerős fájdalom. A vérzés segített, hogy jobban kapjak levegőt. Nem tudtam, ez mit jelent, de anya, amikor azt hitte, senki nem hallja, sírva fakadt miatta a fürdőszobában. Valahányszor a folyton sebes öklömre nézett, a zokogás elkezdődött. Ennek köszönhettem azt is, hogy minden héten egyszer meg kellett jelennem annál az öltönyös fickónál, aki az érzéseimről faggatott. A fülhallgatóm kizárta a madarak, a tücskök és a lábam alatt ropogó falevelek zaját. A világ egy rakás szar. Nem akartam hallani. A Limp Bizkit Break Stuff című dala volt a választott katasztrófahimnuszom. Lehet, hogy Fred Durst úgy néz ki, mint egy baseballsapkás heregolyó, de rátapintott a lényegre. Puff. Puff. Puff. A gyerekek általában egymással verekszenek. Én nem. Én magamat akartam bántani. Ha a testem fájt, a szívem nem sajgott tovább. Egyszerű matek, és egész jó alku. Egy toboz esett a fejemre. Felfelé sandítottam. A hülye szomszéd lány, Luna, a lombházunk előtt ült, egy második tobozt egyensúlyozva a kezében, és a pálcikalábait lóbálta egy vastag ágról. – Ezt meg miért csináltad? – Kitéptem a fülemből a hallgatót. Intett a fejével, hogy másszam fel. Nem moccantam. Ismét felfelé intett. – Nem! – Próbáltam slejmet gyűjteni a számba, és köptem egyet oldalra. Luna felhúzta a szemöldökét, amivel azt kérdezte, mi a baj. Luna folyton kíváncsiskodott, de csak nálam. Tiszta szívás. – Vaughn ellopta a biciklimet – jelentettem be. A szart is kivertem volna az úgynevezett legjobb barátomból, ha nem tudtam volna biztosan, hogy véletlenül megölném közben. Azt mondta, szándékosan akart felkúrni. „Add ki magadból!” Bármit is értett ez alatt. Mit adjak ki? Ugyan mit tudott ő rólam? A haragomról? Neki tökéletes volt az élete. A szülei egészségesek voltak. És nem volt egy olyan idegesítő kisöccse, mint Lev. Luna eldobta a második tobozt. Ezúttal elkaptam, majd meglendítettem a karomat, mint egy baseballjátékos, és visszahajítottam, szándékosan elvétve a célt. – Azt mondtam, nem. Előkerített egy harmadik tobozt (a lombházban volt egy rejtekhelye, ott tartotta őket arra az esetre, ha betolakodók jelennének meg, amire őszintén szólva sosem került sor), és színpadias mozdulattal felém hajította azt is. Most már felcsattantam. – Olyan hülye vagy! Csak pislogott. – Ne nézz már így rám! Megint pislogott. – Az istenit, Luna! Nem érdekelt, Vaughn mit mondott. Én aztán soha nem akartam megcsókolni ezt a lányt. Nagyon reméltem, hogy Luna nem is fog erre kérni. Felkapaszkodtam a kötéllétrán a kis lombházunkba. Vaughn úgy gondolta, ő túl menő a lombházakhoz. Oké. Szóval ez is egy újabb olyan dolog volt, ami Lunáé meg az enyém volt, Vaughn nem tartozott ide. Luna leugrott az ágról. Egy ideig a földön gurult, majd kiegyenesedett, mint egy nindzsa, végül leporolta magát, elégedetten mosolyogva. Aztán rohanni kezdett a szomszédos házak felé. Gyorsan. – Hová mész? – kiáltottam, mintha válaszra számíthatnék. Néztem, ahogy eltűnve egy pöttyé változik. Mindig szomorú lettem, ha elmenni láttam. Az egész amúgy is tiszta hülyeség volt. Nem ismertem senkit, aki bármire is rá tudta volna beszélni Vaughnt. Luna még beszélni sem tudott, szóval… Ráadásul nem volt szükségem Luna segítségére. Azért hagytam magára Vaughnt, mert ha maradtam volna, akkor biztosan kiprovokálja, amit akart – egy mocskos verekedést. Csakhogy én különböztem tőle. Nem az volt az életcélom, hogy a szüleimet bosszantsam. Valamivel később Luna visszajött a biciklimmel. Felálltam, szememet védve a lemenő nap elől. Mindig fényesebben égett, amikor az óceán el akarta nyelni. Luna intett, hogy menjek le. Válaszul egy fenyőtobozt dobtam a vállához. – Rexroth. Mi van? – kérdezte az összevont szemöldöke. Az a lány ezer különböző dolgot tudott nekem mondani csak a szemöldökével. Néha legszívesebben leborotváltam volna, csak hogy bosszantsam. – Mindig kiegyenlítem a számlát. Vágod, nem? Vágom – ismételte azzal, ahogy a szemét forgatta. – Most pedig gyere fel! A biciklim felé intett, és dobbantott egyet a lábával. – Hagyd azt a hülye biciklit! Bementünk a lombházba. Tudtam, hogy köszönetet kellene mondanom, de nem tettem, ehelyett elővettem a korábban kinyomtatott lapokat, és elrendeztem őket kettőnk között a fapadlón. A homlokunkra tapadt a meleg verejték, ahogy mindketten lenéztünk. Jelnyelven tanítottam Lunát káromkodni – amit az apja és a terapeutája soha nem tenne meg. – Itt azt mondja, hogy a fasz egy ‚d’ kézmozdulat, ami közben megérinted az orrod – utánoztam az egyik lapon látható képet, majd lefordítottam. – Ó, nézd! Ha azt akarod mondani, hogy baszd meg, akkor csak mutasd az illetőnek a középső ujjadat, és csücsöríts. Egyértelmű. Nem néztem Lunára, miközben a homloka az enyémnek támaszkodott. Luna lány volt, de attól még nagyon menő. Az egyetlen hátránya az volt, hogy néha túl sokat kérdezett a tekintetével. Anya azt mondta, ez azért van, mert Luna törődik velem. A világért sem vallottam volna be, de amúgy én is törődtem vele. Megkocogtatta a vállamat. Felfordítottam egy újabb lapot. – Nyitott kézzel előre-hátra az állad oldala felé integetni azt jelenti, hogy ribanc. Haver, apád meg fog ölni, ha valaha is megtudja, hogy ezt tanítottam neked. Luna erősebben koppintott a vállamra, körmét a bőrömbe vájta. Olvasás közben felnéztem. – Mi van? Jól vagy? – jelelte. Ritkán használta a jelbeszédet. Luna nem akart beszélni. Nem csak jelbeszéddel – egyáltalán nem. Amúgy tudott beszélni. Mármint technikailag. Nem mintha valaha is hallottam volna bármit is mondani. De ezt mondták a szüleink, hogy nem a hangjával van a baj. Hanem a világgal. Megértettem. Én is utáltam a világot. Csak másképp. Megvontam a vállam. – Persze. A barátok nem hagyják, hogy a másik apróságokon idegeskedjen – jelelte. Hű! Egy egész mondat. Ez újdonság volt. Nem értettem, mi értelme van a jelbeszédnek, ha azt tervezi, hogy egyáltalán nem beszél, de nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni egy ilyen kérdéssel, meg minden. – Nem érdekel a bicikli. – Letettem a lapot, az águnkhoz szaladtam, távozásra készen. Luna követett, leült mellém. Nem is szerettem biciklizni. Nyomta a mogyorómat, a testem többi részét pedig nem hozta lázba. Csak azért tekertem, hogy Lunával lóghassak. És pont ugyanazért színeztem. Miközben utáltam színezni. Oldalra biccentette a fejét. Ez egy kérdés volt. – Anya megint kórházban van. – Felkaptam egy fenyőtobozt, és az ereszkedő nap felé hajítottam, a domb peremén túlra, amin a fánk emelkedett. Azon tűnődtem, vajon a fenyőtoboz eljutott-e az óceánig, hogy most már nedves és hideg-e. És hogy vajon gyűlölt-e engem. Luna a kezemre tette a kezét, és a tenyerünket bámulta. A kezünk egyforma méretű volt, az övé barna, az enyém fehér, mint a frissen hullott hó. – Jól vagyok – szipogtam, és kiválasztottam egy másik fenyőtobozt is. – Minden rendben. Utálom ezt a szót. Rendben – jelelte Luna. – Nem jó. Nem is rossz. Semmilyen. Lehajtotta a fejét, megfogta és megszorította a kezemet. Az érintése meleg volt, és nyirkos. Valahogy taszító. Néhány hete Vaughn azt mondta, hogy meg akarja csókolni Cara Huntingot. El sem tudtam volna képzelni, hogy így megérintsek egy lányt. Luna a szívére húzta a kezem. Zavartan forgattam a szemem. – Tudom. Te itt vagy nekem. Megrázta a fejét, és erősebben szorította a kezemet. Az átható tekintete kiborított. Mindig. Bármikor. Örökké – jelelte. Belélegeztem a szavait. Legszívesebben szétvertem volna a hülye biciklimet Vaughn hülye fején, aztán elrohantam volna. Hogy meghaljak. Meg akartam halni egy homokos sivatagban, porrá válni és hagyni, hogy a szél szerteszórjon a semmibe és mindenhova. Anya helyett akartam meghalni. Én teljesen haszontalan voltam. De anyától annyi ember függött. Apa. Lev. Én. Én. Luna az előttünk eltűnő napra mutatott. – Naplemente? – sóhajtottam. A homlokát ráncolta. – Strand? Megrázta a fejét, és a szemét forgatta. Holnap újra felkel a nap – jelelte. Előrehajolt. Egy pillanatra azt hittem, le fog ugrani. Levett egy biztosítótűt a kockás Vans cipőjéről, és megszúrta vele a mutatóujját. Szótlanul megfogta a kezem, és az én ujjamat is megbökte vele. Összeérintette őket, én pedig az összefolyó vérünket néztem. Luna elmosolyodott. A fogsora egyenetlen volt. Egy kicsit előre is állt. Távolról sem volt tökéletes. A vérünkkel azt írta a kézfejemre, hogy „száguldunk mindhalálig”, nem foglalkozva az öklömön éktelenkedő sebbel. A biciklire gondoltam, amit visszaszerzett nekem, és elvigyorodtam. Magához rántott, és megölelt. A karjaiba olvadtam. Nem megcsókolni akartam. Hanem széthúzni egy cipzárt a bőrömön, és magamba húzni őt. Elrejteni a világ elől, és megtartani magamnak. * Knight, 12; Luna, 13 Luna A Hold után kaptam a nevem. Apa azt mondta, hogy egy duci, tökéletes teremtés voltam. A fény, ami megjelent a sötétségben. Egy gyerek, akit anyám nem akart, és akivel apám nem tudott mit kezdeni. Azt mondta, hogy ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – én voltam a legszebb és legcsábítóbb teremtés, akit valaha is látott. „A szívem megszakadt, de nem azért, mert szomorú lettem, hanem mert annyira nagyra nőtt a látványodtól, mert nem fértél el benne” – mondta egyszer. Sok mindent mondott, hogy éreztesse velem, szeret. Persze erre meg is volt az oka. Anyám elhagyott minket, mielőtt betöltöttem volna a kettőt. Az évek során többször is bekopogtatott az elmém ajtaján, akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá – berontott a kapun egy sereg emlékkel és elrejtett fényképpel, amiket nem lett volna szabad megtalálnom. A nevetése – az a nevetés, amit képtelen voltam nem hallani, bármennyire is próbáltam – úgy suhant végig a bőrömön, mint a tűz lángja. Attól pedig csak még rosszabb volt, hogy tudtam jól: anyám életben van. Valahol ugyanazon ég alatt élt, ugyanazt a levegőt szívta, mint én. Talán Brazíliában, a hazájában. Igazából mindegy is, hol, mert csak az számított, hogy nem velem. És az egyetlen alkalommal, amikor visszajött hozzám, pénzt akart. Ötéves voltam, amikor ez történt – nagyjából akkor, amikor apa megismerkedett Edie-vel, a mostohaanyámmal. Val, az anyám, közös felügyeletet kért, és annyi gyerektartást, amiből egy kisebb országot finanszírozni lehetett volna. Amikor rájött, hogy nem fogom meggazdagítani, megint lelépett. Akkoriban szokásommá vált, hogy esténként a konyhába lopakodom, ahol apa és Edie a nagy beszélgetéseiket folytatták. Soha nem vettek észre. Azóta tökéletesítettem a láthatatlanság művészetét, mióta Val nem látott engem. – Nem akarom, hogy a gyerekem közelében legyen – morogta apa. – Én sem – válaszolta Edie. A szívem meleg ragaccsá olvadt. – De ha visszajön, át kell ezt gondolnunk. – Mi van, ha bántja őt? – Mi van, ha meggyógyítja? A tapasztalat megtanított arra, hogy az idő két dologra jó: gyógyít és gyilkol. Minden egyes nap vártam a gyógyító részt. A párkányom alatti csipkés párnákra térdeltem, kitártam az ablakot, és imádkoztam, hogy a szél vigye el az összes, anyához kapcsolódó emlékemet. Nem tudtam gyűlölni Valenciana Vasquezt, a nőt, aki a kiságyam előtt pakolta össze a holmiját, miközben én sírtam, könyörögtem, kiabáltam, hogy maradjon, majd ő mégis elment. Félelmetesen jól emlékeztem a jelenetre. Azt mondják, az embernek nem lehetnek emlékei a kétéves kora előtti életszakaszról, de nekem fotografikus memóriám van, 155-ös az IQ-m, és elég sok vizsgálatnak vetették már alá az agyam ahhoz, hogy tudjam: akár átok ez, akár áldás, de mindenre emlékszem. Minden rosszra. Minden jóra. És minden köztesre. Az emlék tehát még mindig ropogósan friss volt bennem. Emlékszem az eltökéltségre, ami ott ragyogott anya barna, húzott szemeiben. A hideg verejtékre, ami összegyűlt a pufók karjaim alatt. Arra, ahogy a szavakat kerestem kétségbeesetten, és amikor végre megtaláltam őket, olyan hangosan ordítottam, ahogy csak tudtam. – Anyuci! Kérlek, maradj! Megállt az ajtóban, olyan erősen fogta az ajtókeretet, hogy az ujjbegyei kifehéredtek, esélyt sem akart adni rá, hogy valami arra ösztönözze, hogy megforduljon és átöleljen. Emlékeztem, hogy nem mertem pislogni, mert túlságosan féltem, hogy ha becsukom a szemem, anya eltűnik. Aztán a másodperc töredékére győzedelmeskedtek az anyai ösztönei, és megfordult, hogy rám nézzen. Az arca eltorzult, a szája szétnyílt, és végignyalta a skarlátvörösre rúzsozott ajkát. Úgy láttam, mondani akar valamit, de végül megrázta a fejét, és elment. A rádióból egy melankolikus dallam szólt. Val gyakran hallgatta a rádiót, hogy elnyomja a sírásom hangját. A szüleim nem éltek együtt, de a felügyeletet megosztották. Miután Val nem válaszolt apa többszöri telefonhívására sem, néhány órával később a kiságyamban talált rám. A pelenkám annyira tele volt, hogy súlyosabb lett a picike testemnél. Nem sírtam. Akkor már nem. Akkor sem, amikor felvett. Akkor sem, amikor elvitt a sürgősségi osztályra, hogy alaposan kivizsgáljanak. Akkor sem, amikor becézgetett, puszilgatott és hízelgett nekem. Akkor sem, amikor forró könnyek folytak végig némán az arcán, és könyörgött, hogy csak egyetlen egy hangot adjak ki. Többé nem sírtam. Attól a naptól kezdve azt mondták rám, hogy szelektív mutizmuson van. Vagyis tudtam volna beszélni, de úgy döntöttem, nem teszem. Ami persze baromi nagy hülyeség volt, hiszen én nem akartam más lenni. Egyszerűen csak az voltam. Nem döntés kérdése volt, inkább egy fóbia. Súlyos szociális szorongással diagnosztizáltak, és hetente kétszer jártam terapeutához, kicsi koromtól kezdve. A szelektív mutizmus általában azt jelenti, hogy egy személy képes beszélni bizonyos körülmények között, amikor biztonságban érzi magát. Én nem. A rádióban játszott ismeretlen dal aznap örökre az agyamba égett, mint egy dühös seb. És most ismét az szólt a rádióban, hogy felzaklasson. Edie-vel, a mostohaanyámmal ültem a kocsiban. Az eső csapkodta a fehér Porsche Cayenne ablakát. A rádiós bemondta, hogy az Enjoy the Silence szól a Depeche Mode-tól. A szám kiszáradt a sors iróniájától – a szám, amivel nem voltam hajlandó megszólalni, mégpedig azért, mert amikor megszólaltam, az semmit nem jelentett anyámnak. Nem voltam neki elég.