Vagány

Első fejezet-2

Ahogy a dal ment, legszívesebben kibújtam volna a bőrömből, hogy a levegőbe párologjak. Ki akartam szállni a kocsiból. Elmenekülni Kaliforniából. Hátrahagyni Edie-t, apát és Racert, a kisöcsémet – csak úgy lelépni, és elmenni valahova máshova. Bárhová. Valahova, ahol nem piszkálnak és nem sajnálnak. Ahol nem vagyok bizarr cirkuszi látványosság.

– Jézusom, már tíz év eltelt! Nem tudnád túltenni magad rajta?

– Talán nem is az anyjáról van szó. Láttad az apját? Ahogy a fiatal szeretőjével parádézik…

– Mindig is furcsa volt a lány. Csinos, de furcsa.

Legszívesebben elmerültem volna a saját magányomban, úsztam volna abban a pillanatban, amikor anyám a szemembe nézett, és úgy döntött, nem vagyok neki elég. El akartam süllyedni a bánatban. És egyedül maradni.

Kinyújtottam a kezem, hogy kikapcsoljam a rádiót, mire Edie csücsöríteni kezdett.

– De ez a kedvenc dalom!

Hát persze, hogy az volt. Mi más lett volna?

Nyitott tenyérrel az ablakra csaptam, és karcosan felnyögtem. Hevesen összerezzentem a saját, ismeretlen hangomtól. Edie a volán mögül rám pillantott, a szája sarkában pedig még mindig ott lebegett az a halvány mosoly, ami sosem tűnt el onnan igazán, megnyugtatóan, akár két ölelésre váró kar.

– Apád a Depeche Mode-on nőtt fel. Ez az egyik kedvenc zenekara – magyarázta, megpróbálva elterelni a figyelmemet arról, hogy most éppen milyen idegösszeomláson megyek keresztül.

Még erősebben rácsaptam az ablakra, a lábamnál heverő hátizsákomba pedig jól belerúgtam. A dal a testembe fúródott, az ereimbe csusszant. Ki akartam szállni. Ki kellett jutnom onnan. Befordultunk a sarkon, a mediterrán villánk felé, de nem voltam elég gyors. Nem tudtam nem hallani a dalt. Nem tudtam nem látni, hogy Valenciana elmegy. Nem tudtam nem érezni azt a hatalmas, tátongó lyukat a szívemben, amit a biológiai anyám az öklével feszített szét minden alkalommal, amikor az emléke rám tört.

Edie abban a pillanatban kapcsolta ki a rádiót, amikor én kivágtam az ajtót, és kibotorkáltam a lassuló járműből. Átugrottam egy pocsolyán, aztán a ház felé száguldottam.

A garázsajtó feltekeredett, miközben mennydörgés hasította fel az eget, ami egyszeriben szétrepedt, és kegyetlenül zuhogni kezdett az eső. Hallottam Edie kiáltásait a nyitott ablakon keresztül, de aztán elnyelte a hangját a ritka dél-kaliforniai vihar. A víz átitatta a zoknimat, elnehezítette a lábam, ami amúgy sajgott a futástól, de akkor is előkaptam a biciklimet a garázsból, egyik lábamat átvetettem rajta, aztán az utca felé iramodtam. Edie leparkolt, és kibotorkált a járműből. Utánam eredt, és a nevemet kiáltozta.

Gyorsan pedáloztam, elkerekeztem a zsákutcából… elrobogtam a Followhill-ház mellett… Spencerék villája félelmetes méreteivel elsötétítette előttem az utat. A Cole-ház, a kedvencem, a mi házunk és Followhillék háza közé szorult.

– Luna! – Knight Cole hangja harsant fel a hátam mögött.

Meg sem lepődtem.

A hálószobánk ablakai egymással szemben álltak, és a függönyöket mindig elhúzva hagytuk. Amikor nem voltam a szobámban, Knight általában keresett. Ahogy én is őt.

Nehezebb volt figyelmen kívül hagyni Knightot, mint a mostohaanyámat, és nem azért, mert nem szerettem Edie-t. Szerettem. Olyan nyers módon szerettem őt, ahogyan csak egy nem biológiai gyerek érezhet – mohó, zsigeri szeretettel, amit hála és csodálat itatott át.

Bár Knight nem testvér volt számomra, nem éreztem őt kevesebbnek egy családtagnál. Ragtapaszt tett a felhorzsolt térdemre, és elzavarta azokat, akik szemétkedtek velem, még akkor is, ha kétszer akkorák voltak, mint ő. Már azelőtt rendszeresen lelki fröccsöt kaptam tőle, mielőtt tudtam volna, hogy mi az, vagy hogy mennyire szükségem van rá.

Az egyetlen rossz dolog Knightban az volt, hogy úgy éreztem, mintha a szívem egy darabját fogságban tartaná. Ezért mindig azon tűnődtem, hol lehet. A jólléte elválaszthatatlanná vált az enyémtől. Ahogy a biciklimmel legurultam a dombról, a növényektől dús zsákutcánk elején magasodó fekete, kovácsoltvas kapu felé, azon tűnődtem, vajon ő is érzi-e ezt a láthatatlan köteléket, vajon ő is keres-e engem, amikor rángatom a bennünket összekötő fonalat. Mert nekem fájt, ha valamelyikünk túl messzire került.

– Hé, hé, hé! – Knight kiabált a hátam mögött.

Edie utolérte őt. Úgy hangzott, mintha veszekednének.

– Majd én megnyugtatom.

– De Knight…

– Tudom, mire van szüksége.

– Nem tudod, kicsikém. Te csak egy gyerek vagy.

– Te meg csak egy felnőtt. Most menj!

Knight nem félt konfrontálódni a felnőttekkel. Én inkább a szabályokat követtem. Amíg nem várták el tőlem, hogy konkrét szavakat mondjak, addig mindent a szabályok szerint csináltam – ez pedig azzal járt, hogy kitűnő tanuló voltam, és mindig segítettem az idegeneknek. Összeszedtem a szemetet az utcán, még akkor is, ha nem a miénk volt, és az ajándékaim egy részét minden karácsonykor azoknak adományoztam, akiknek igazán szükségük volt rá.

De az indítékaim nem voltak tiszták. Mindig kevesebbnek éreztem magam, ezért próbáltam több lenni. Daria Followhill, egy másik velem egykorú szomszéd, Szent Lunának hívott.

Nem tévedett nagyot. Azért játszottam a szent szerepét, mert Val miatt bűnösnek éreztem magam.

Gyorsabban tekertem. Az eső úgy zuhogott, mintha kitört volna az özönvíz, jégesővé változott, és az apró szilánkok dühödten csapódtak a bőrömre. Hunyorogva suhantam át az utcánk kapuján.

Minden gyorsan történt: sárga fények villogtak az arcom előtt. Forró fém súrolta a lábamat, ahogy a jármű megpróbált a másik irányba kitérni. Fülsiketítő dudálás.

Éreztem, hogy valami a tweedkabátom gallérjánál fogva olyan erővel ránt hátra, hogy kis híján megfojt vele, és mielőtt felfogtam volna, mi történik, egy pocsolyába zuhantam az út szélén.

Aztán a biciklim robbanásszerű törésének hangját észleltem. Az autó, ami elgázolt, darabokra törte. Az ülés centiméterekre repült a fejemtől, a váz pedig a másik irányba csusszant. Az arcom a betonnak csapódott. Por, nedves sár és vér borította a számat. Köhögve megfordultam, úgy éreztem, az egész világ súlyával küzdök meg, és akkor megláttam Knightot, aki a derekam köré kulcsolta a lábait. Az autó az út vége felé száguldott, élesen visszakanyarodott, majd berobogott a szomszédságunk vaskapuján. A jégeső olyan sűrű volt, hogy még a kocsi alakját sem láttam, nemhogy a rendszámát.

– Seggfej! – üvöltötte Knight a sofőrnek olyan vadul, hogy nekem is égett tőle a tüdőm. – Dögölj meg!

Pislogva próbáltam megfejteni Knight arckifejezését. Még sosem láttam őt ilyennek – vihar a viharban. Bár Knight egy évvel fiatalabb volt, mégis idősebbnek tűnt nálam. Különösen most. A homloka ráncos volt, a rózsaszín, párnás ajkai szétnyíltak, az esőtől nedves, koromfekete szempillái pedig úgy összetapadtak, mint egy vastag, súlyos függöny. Egy csepp víz végigfolyt az alsó ajkán, eltűnt az állán lévő gödröcskében, és ettől az egyszerű látványtól tűz lobbant a szívemben.

Ez volt az első alkalom, amikor rájöttem, hogy a legjobb barátom… nos hát, gyönyörű.

Hülyeség, tudtam, különösen a körülményeket figyelembe véve. Knight megmentett a biztos haláltól, nekem ugrott, hogy ne üssön el egy száguldó autó, és ahelyett hogy én Valra, Edie-re, a Depeche Mode-ra vagy arra gondoltam volna, milyen törékeny az élet, nekem az járt a fejemben, hogy a fiú, akivel együtt nőttem fel, hamarosan kinő a gyerekkorból, és kamasz lesz. Egy jóképű kamasz. Egy jóképű kamasz, akinek jobb dolga is lehetne annál, mint megmenteni a gázos gyerekkori barátja életét, vagy arra tanítgatni, hogyan van jelnyelven a baromarc.

Azt hittem, Valenciana emléke megsebezte a szívem, de az semmi nem volt ahhoz a kegyetlen vágáshoz képest, ami akkor keletkezett, amikor ránéztem Knightra, és életemben először rájöttem, hogy egyszer darabokra fogja törni túszul ejtett szívemet. Nem gonoszságból, és természetesen nem is szándékosan. De nem ez volt a lényeg. Mindegy, hogy cserbenhagyásos gázolás vagy villámcsapás az ok – a halál az halál.

Egy összetört szív az összetört szív.

A fájdalom az fájdalom.

– Mi a fene volt ez? – üvöltötte az arcomba Knight.

Olyan közel volt, hogy éreztem a leheletét. Cukor-, kakaó- és fiúillat.

Fiú. Még hátra volt néhány évem, mielőtt minden elkezdődött volna. Le voltam meredve, és még arra sem tudtam rávenni magam, hogy összerezzenjek a dühétől. Hogyhogy sosem vettem észre az orrának kecses szögleteit? Hogy a szeme milyen élénkzöld, sötétkék pöttyökkel, a viridián egy olyan árnyalatával, amilyet még sosem láttam? Nem vettem észre arccsontjának nemes lejtőit, amelyek olyan élesen hangsúlyozták ki a szemtelen arcát, akár egy pop-art festményt az ezerdolláros aranykeret.

– Válaszolj, az istenit! – Rácsapott a betonra az arcom mellett.

Az ujjbegyei már olyan duzzadtak voltak, mint a golflabdák. Most kezdett el istenigazából káromkodni. Nem sokat, de ahhoz eleget, hogy összerezzenjek tőle. Mereven bámultam rá, tudtam, hogy sosem bántana engem. Egyik kezét a sérült ökle köré kulcsolta, és idegesen felüvöltött, majd a homlokát az enyémnek döntve erősen zihált. Mindketten kifulladtunk, a mellkasunk ugyanabban a ritmusban emelkedett és süllyedt.

– Miért? – A hangja most már csak halk morgás volt. Tudta, hogy nem fog választ kapni. A hajunk összefonódott, az ő fényes barna sörénye összekeveredett az én sötét fürtjeimmel. – Miért csináltad ezt?

Megpróbáltam kihúzni a karomat a combja szorításából, hogy jelnyelven válaszolhassak, de Knight a testemhez szorította a lábait, és nem eresztett.

– Nem! – morogta fenyegetően. – Szólalj meg! Szólalj meg! Tudom, hogy képes vagy rá. Anya meg apa elárulta. Mondd el, miért tetted ezt!

Kinyitottam a számat, annyira szerettem volna válaszolni a kérdésére. Természetesen igaza volt. Tudtam beszélni. Legalábbis fizikailag. Ezt onnan tudtam, hogy néha a zuhany alatt, vagy máskor, amikor egészen egyedül voltam, gyakorlásképpen olyan szavakat ismételgettem, amiket szerettem. Csak hogy megmutassam magamnak, képes vagyok rá, hogy ki tudom őket mondani hangosan, mivel a döntésem miatt nem beszéltem. Ismételgettem a szavakat, a hangom hallatán pedig a gyönyör futkosott a hátamon.

Régi könyvek.

Friss levegő (főleg eső után).

Nézni, ahogy a hold visszanéz rám.

Csikóhalak.

Apu.

Edie.

Racer.

Knight.

Knight most először követelte, hogy szólaljak meg. Meg akartam. Sőt, tudtam azt is, mennyire megérdemli, hogy hallja a hangom. De egy szó sem jött ki belőlem A szám tátva maradt, és az egyetlen dolog, ami átfutott az agyamon, az volt: Nemcsak hülyének tűnsz, de az is vagy.

– Beszélj! – Knight a vállamat rázta.

A jégeső enyhe záporba fordult át, és a látómezőm kitisztult. Knight szeme vörös volt, és fáradt. Nagyon fáradt. Méghozzá miattam. Mert idióta módon folyton bajba keveredtem, amiből neki kellett kihúznia.

Azt hitte, hogy kárt akartam tenni magamban. De nem így volt. Úgy nyitottam és csuktam a számat, akár egy hal, de a szavak csak nem jöttek. Próbáltam kitépni őket a számból, a szívem egyre jobban vert, csak úgy zengtek belé a bordáim.

– Ah… én… hüm…

Knight felállt, fel-alá járkált, ujjait a sűrű, nedves hajába túrta, és idegesen tépkedte.

– Te annyira… – Megrázta a fejét, mire a vízcseppek szerteszét röppentek. – Annyira…

Felálltam, és odarohantam hozzá. Nem akartam hallani a mondata végét. Nem akartam megtudni, mit gondol rólam. Mert ha azt hitte, hogy szándékosan ki akartam ugrani a száguldó autó elé, akkor még annál is elcseszettebbnek látott engem, mint amilyen valójában voltam.

Megragadtam a vállát, és magam felé fordítottam. Knight a homlokát ráncolta.

Hevesen ráztam a fejem.

Nem láttam az autót, esküszöm – jeleltem.

– Meghalhattál volna! – üvöltötte az arcomba, a mellkasát csapkodva sérült öklével. – Itt hagytál volna engem egyedül!

De nem tettem. – A kezemmel, karommal, az ujjaimmal is igyekeztem megnyugtatni Knightot.

Remegtek az ajkaim. Ez nem csak rólunk szólt, annál sokkal többről. Az anyjáról, Rosie-ról is. Knight nem szerette az olyan embereket, akik eltűntek. Akkor sem, ha csak pár napra mentek el, hogy meggyógyuljanak a kórházban.

Neked köszönhetően – jeleltem. – Megmentettél.

– Emlékszel arra, hogy mindig, bármikor, örökké? Minek mondtad akkor? Rád talán nem vonatkozik az ígéret?

Megismételte az évekkel ezelőtt tett ígéretemet, de a hangjából áradt a megvetés. Kitártam a karjaimat, hogy megöleljem, ő pedig közelebb lépett, és beleolvadt a testembe. Eggyé váltunk, mint ahogy két különböző szín keveredik össze valami egyedivé és igazivá, egy árnyalattá, amit csak mi ketten tudunk létrehozni.

Knight a hajamba fúrta az arcát, én pedig összeszorítottam a szemem, és elképzeltem, ahogy ezt valaki mással teszi. A hideg ellenére a vérem felforrt.

Az enyém.

Nem csak gondoltam rá. Az ajkaim megmozdultak, formálták a szót. Szinte hallottam, ahogy kimondom. Erősebben szorítottam magamhoz Knightot.

– Száguldunk mindhalálig – suttogta a fülembe.

Tudtam, hogy komolyan gondolta az ígéretét.

Azt is tudtam, hogy ez mennyire igazságtalan, mert nem voltam benne biztos, hogy én meg tudtam volna menteni fordított esetben.

Mintha egy olyan fiút, mint Knight, valaha is meg kellene menteni. Knight normális gyerek volt. Beszélt. Sportos volt, társaságkedvelő, és csak úgy áradt belőle a magabiztosság. Edie azt mondta, hogy Knight olyan jóképű, hogy egy modell scouter megállította Rosie-t a bevásárlóközpontban, a kezébe nyomta a névjegykártyáját, és könyörgött, hadd képviseljék őt. Knight vicces volt, sármos, jómódú, és a legvadabb álmait is felülmúlóan gazdag. A világ csak rá várt, és tudtam, hogy egy nap meg is fogja szerezni.

Sírni kezdtem a karjaiban. Pedig nem vagyok az a sírós típus. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hány alkalommal pityeregtem azóta, hogy Val elment. De nem tudtam uralkodni magamon. Akkor már tudtam, hogy a mi történetünk nem lesz „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.

Többet érdemelt egy olyan lánynál, aki azt sem tudta elmondani, hogy érzi magát.

Tökéletes volt, én pedig zűrös.

– Ígérd meg! – A szája a halántékomhoz ért, a meleg leheletébe beleborzongott a testem.

Ez a borzongás különbözött mindentől, amit korábban éreztem – lávával töltötte meg a hasam alsó részét. Mit ígérjek meg neki? – merengtem. Mindenesetre helyeselve bólogattam, hogy a kedvére tegyek, bár még be sem fejezte a mondatot. Megmozdult a szám.

Ígérem, ígérem, ígérem.

Talán ezért nem bízott bennem.

És ezért szökött be aznap este a szobám ablakán – majd minden egyes éjjel, hat éven át –, hogy átkaroljon, és biztos legyen benne, hogy tényleg jól vagyok.

Néha alkoholszaga volt.

Máskor lányok illatát éreztem rajta. Gyümölcsös, édes és más illatot.

Gyakran éreztem rajta az összetört szívem szagát.

De Knight mindig meg akart bizonyosodni arról, hogy jól vagyok-e.

És mindig hazament még azelőtt, hogy az apám bekopogott volna, hogy ébresszen.

Az elkövetkezendő hat évben, mielőtt kimászott volna a szobám ablakán, Knight puszit nyomott a homlokomra, minden alkalommal ugyanoda, ahová apa a jó reggelt puszit nyomta nem sokkal később, miközben Knight csókjának melege még ott fűtötte a bőröm, az arcom szabályosan ragyogott tőle.

Láttam az iskolában, hogy a pimasz menősködése és a szellemes beszólásai hatására a csajok hogyan hajítják el az álarcokat meg a bugyikat. Láttam, ahogy hátraveti a csillogó, vastag sörényét, felvillantja a hófehér fogait meg a mély gödröcskéit.

Két Knight Cole volt.

Az egyik az enyém.

A másik mindenki másé.

És bár mindig velem töltötte a szüneteket, folyamatosan védelmezett engem, és úgy bánt velem, mint valami királynővel, tudtam, hogy közben ő király a többiek szemében, és én az életének csak egy kis területét uralom.

Egyik éjjel, amikor a telihold benézett ránk az ablakomon, az én Knightom megcsókolta a fülem alatti érzékeny bőrt.

– Holdfény vagy – suttogta. – Kitöltöd az üres, sötét teret, mintha a holdé lenne az egész égbolt. Csendes. De fényes. Nem kell lángoló gömbnek lennie ahhoz, hogy észrevegyék. Egyszerűen csak létezik. És izzik, örökké.

Azóta minden egyes nap Holdfénynek hívott.

Én nem hívtam őt semminek, mivel nem beszéltem.

Talán ezért tudta meg csak több évvel később, hogy hazudtam. Pedig nem semmi volt számomra. Ő volt a mindenem.