Angyalok és démonok

Hatodik fejezet

Hatvannégy perccel később a hitetlenkedő és kissé légibeteg Robert Langdon lelépett a hajóhídról a napsütötte kifutópályára. Élénk szél kapott bele tweedzakója szárnyaiba. A nyílt tér csodálatos volt. Hunyorogva nézte a buján zöldellő völgyet a hósipkás hegycsúcsok ölelésében.

Álmodom, mondta magának. Most már bármelyik percben felébredhetek.

– Isten hozta Svájcban – mondta a pilóta, túlüvöltve az X–33-as hátuk mögött robajló motorjait, amelyek házára kicsapódott a nagy energiatartalmú üzemanyag finom párája.

Langdon megnézte az óráját: 7.07-et mutatott.

– Hat időzónán haladt át – közölte a pilóta. – Itt nem sokkal múlt délután egy óra.

Langdon átállította az óráját.

– Hogy érzi magát?

Erre utasa megdörzsölte a gyomrát. – Mintha purhabot ettem volna.

A pilóta bólintott. – Magassági betegség. 180 ezer méteres magasságban repültünk. Még szerencse, hogy csak egy ugrást jöttünk. Ha Tokióba mentünk volna, akkor végig ilyen magasságban tartottam volna a gépet. Na, akkor tényleg tekeregnének a belei.

Langdon kurtán biccentett, és tényleg szerencsésnek érezte magát. Mindent összevetve a repülőút meglehetősen szokványos volt. Eltekintve a csontrepesztő gyorsulástól a felszálláskor, a gép igazán szabályosan mozgott – alkalmanként kisebb turbulenciák, néhány nyomásváltozás, ahogy följebb emelkedtek, de semmi olyasmi, ami arra utalt volna, hogy az észbontó 17 ezer kilométer per órás sebességgel hasították az űrt.

Szerelőcsapat rajzott ki a leszállópályára, hogy kezelésbe vegye az X–33-at. A pilóta egy fekete Peugeot szedánhoz vezette Langdont, amely az irányítótorony melletti parkolóban állt. Pillanatokkal később már egy köves úton száguldottak, amely átszelte a völgyet. A távolban épületcsoportok halvány körvonalai bontakoztak ki. Az ablakon túl elmosódva rohantak el mellettük a füves síkságok.

Langdon hitetlenkedve figyelte, hogy a sebességmérő 170 kilométer per órára ugrik – több mint 100 mérfölddel mentek! Ez a fickó a sebesség megszállottja, gondolta.

– Öt kilométerre van a labor – mondta a pilóta. – Két percen belül odaviszem.

Langdon hiába tapogatott a biztonsági öv után. Nem lehet inkább három perc, és érkezzünk meg élve?

A kocsi felgyorsult.

– Szereti Rebát? – kérdezte a pilóta, és egy kazettát lökött a magnóba.

Női énekhang szólalt meg. – Csak a magánytól félek…

Itt nem fél senki, gondolta Langdon szórakozottan. A munkatársnői gyakran ugratták, hogy a múzeumba illő műtárgygyűjteménye csak átlátszó kísérlet arra, hogy megtöltsön egy üres házat, amelynek, állították szent meggyőződéssel, csak jót tenne egy asszony jelenléte. Langdon mindig elviccelte a dolgot, emlékeztetve őket arra, hogy már három szerelme volt életében: a szimbólumkutatás, a vízilabda és az agglegénység; ez utóbbi azt a szabadságot adta meg neki, amely lehetővé tette, hogy utazgasson a világban, olyan későn feküdjék le, amikor csak akar, és nyugodt estéket élvezhessen otthon egy brandy és egy jó könyv társaságában.

– Olyanok vagyunk itt, mint egy kis város – mondta a pilóta, kiragadva Langdont az álmodozásból. – Nem csak egy labor. Van itt több áruház, egy kórház, sőt még mozi is.

Langdon gépiesen bólintott, és kinézett az előttük elterülő épületekre.

– Ami azt illeti – tette hozzá a pilóta –, a miénk a világ legnagyobb gépe.

– Tényleg? – Langdon a vidéket pásztázta.

– Ott hiába keresi, uram – mosolygott a pilóta. – Hat emelet mélységben van a föld alatt.

Langdonnak nem maradt ideje kérdezősködni. A pilóta figyelmeztetés nélkül beletaposott a fékbe. A kocsi egy megerősített őrbódé előtt állt meg.

Langdon elolvasta a feliratot: SECURITE. ARRETEZ. Hirtelen elfogta a pánik, ráébredve, hogy hol van. – Istenem! Otthon hagytam az útlevelemet!

– Ide nem kell útlevél – nyugtatta meg a sofőr. – Megállapodásunk van a svájci kormánnyal.

Langdon kábultan figyelte, ahogy a sofőr átadja az őrnek a személyazonosítóját. Az őr betáplálta egy leolvasóberendezésbe. A gép zöld jelzést adott.

– Az utas neve?

– Robert Langdon – felelte a sofőr.

– Kihez jött?

– Az igazgatóhoz.

Az őr összevonta a szemöldökét. Megfordult, és megnézett egy számítógépes nyomtatványt, összevetve az adatokat a monitoron látható információkkal. Aztán visszajött az ablakhoz. – Érezze jól magát nálunk, Mr. Langdon.

A kocsi ismét kilőtt, és felgyorsulva további kétszáz métert tett meg a körforgalomban, amely az intézet főbejáratához vezetett. Szögletes, ultramodern üveg-acél építmény tornyosult előttük. Langdon lenyűgözve bámulta az elképesztően átlátható struktúrát. Mindig is szerette az építészetet.

– Az Üvegkatedrális – jelentette be a kísérője.

– Egy templom?

– Ugyan, dehogy. A templom az egyetlen dolog, amivel nem rendelkezünk. Itt a fizika a vallás. Az Úr nevét akárhányszor a szájára veheti – nevetett –, de egy rossz szót se szóljon a kvarkokról és a mezonokról.

Langdon zavarodottan ült a kocsiban, miközben a sofőr éles kanyart vett és megállt az üvegépület előtt. Kvarkok és mezonok? Nincs útlevél-ellenőrzés? 15 Mach sebességgel repülő sugárhajtású gépek? Ki az ördögök lehetnek ezek? Az épület előtt álló gránittömbbe vésett felirat megadta a választ:

(CERN)

CONSEIL EUROPÉEN POUR LA

RECHERCHE NUCLÉAIRE

– Nukleáris kutatás? – kérdezte Langdon, meglehetősen biztosan a helyes fordításban.

A sofőr nem válaszolt. Előrehajolva a kocsi kazettás magnóján állítgatott valamit. – Megérkeztünk. Az igazgató itt várja a bejáratnál.

Langdon felfigyelt egy férfira, aki kerekesszékkel hajtott ki az épületből. Hatvanéves múlhatott. Ösztövér volt, és tökéletesen kopasz, erőteljes állkapoccsal. Fehér köpenyt viselt, a kerekesszék lábtámaszán pedig egy pár fekete félcipő nyugodott. Még ilyen távolságból is élettelennek tűnt a szeme – akár két szürke kő.

– Ő az? – kérdezte Langdon.

A sofőr felnézett. – Ő bizony. – Elfordult, és baljós mosolyt villantott Langdonra. – Ördögöt emlegettünk.

Nem tudva, hogy mire számítson, Langdon kiszállt a kocsiból.

A kerekes székes férfi megindult Langdon felé, és odanyújtotta karmos kezét. – Mr. Langdon? Már beszéltünk telefonon. Maximilian Kohler vagyok.