Angyalok és démonok

Hetedik fejezet

Maximilian Kohlert, a CERN főigazgatóját csak Königként emlegették a háta mögött. Az elnevezésben több volt a félelem, mint a tisztelet ama férfi iránt, aki kerekes székéből uralkodott birodalma felett. Noha kevesen ismerték őt személyesen, a CERN-ben közkézen forgott megnyomorodásának rémisztő története, és nem sokan akadtak, akik a szemére vetették volna a megkeseredését… sem azt, hogy felesküdött a tiszta tudományra.

Langdon mindössze néhány másodperce tartózkodott Kohler társaságában, de már érzékelte, hogy az igazgató az az ember, aki megtartja a három lépés távolságot. Langdon azon kapta magát, hogy szabályosan kocognia kell, ha lépést akar tartani Kohler elektromos meghajtású „járművével”, amely hangtalanul gurult a főbejárat felé. Langdon még sohasem látott ilyen kerekes kocsit – elektronikus eszközök egész tárházával volt felszerelve, amelybe beletartozott egy többvonalas telefon, egy hívórendszer, egy számítógép-monitor, sőt egy kicsi, mozgatható videokamera is. Kohler király mobil parancsnoki központja.

Langdon egy mechanikus ajtón át belépett a CERN hatalmas előcsarnokába.

Az Üvegkatedrális, jutott eszébe, miközben föltekintett a mennyországba.

Feje fölött a kékes üvegtető vibrálni látszott a délutáni napsütésben, geometrikus mintázatú sugarakat vetve a levegőbe és pazar hatást kölcsönözve a térnek. A szögletes árnyékok erekként futottak le a fehér csempés falakon a márványpadlóig. A le-vegőben tiszta, steril illat terjengett. Egy maroknyi tudós sietett a dolga után, lépteik visszhangoztak a tágas csarnokban.

– Erre tessék, Mr. Langdon. – Már-már komputerizáltnak tűnt a hangja. Az akcentusa épp olyan merev és szabatos volt, mint szigorú arcvonásai. Kohler köhögött, majd megtörölte a száját egy fehér zsebkendőben, miközben Langdonra függesztette halott, szürke szemét. – Siessen, kérem. – A kerekes szék szinte szökellt a járólapokon.

Langdon végeláthatatlan folyosók mellett haladt el, amelyek a központi előtérből ágaztak szét. Minden folyosón nagy volt a nyüzsgés. Úgy tűnt, hogy a tudósok meglepődnek Kohler láttán, és Langdont úgy mustrálták, mintha azon tűnődnének, ki lehet az, aki ilyen vezetőt kapott.

– Szégyenkezve ismerem be – szólalt meg Langdon társalgást kezdeményezve –, hogy azelőtt sohasem hallottam a CERN-ről.

– Nem csoda – válaszolta Kohler. A kurta válasz nyersen és célratörőnek hangzott. – Az amerikaiak többsége nem úgy tekint Európára, mint tudományos kutatásban élenjáró földrészre. Csak a bevásárlóövezetet látják bennünk, ami elég különös, ha arra gondolunk, hogy milyen nemzetiségű volt Einstein, Galilei vagy Newton.

Langdon nem tudta, mit feleljen erre. Elővette a zsebéből a faxot. – Ez a férfi a fotón, meg tudná…

Kohler egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta. – Kérem. Ne itt. Mindjárt odavezetem. – Kinyújtotta a kezét. – Megkaphatom?

Langdon átadta a faxot, és némán folytatta útját.

Kohler hirtelen balra kanyarodott egy széles folyosóra, amelynek falát díjak és elismerések díszítették. A bejáratot egy különösen nagy plakett uralta. Langdon lassított, hogy menet közben elolvashassa a bronzba vésett szöveget:

• ARS ELECTRONICA DÍJ •

A DIGITÁLIS KORSZAK KULTURÁLIS INNOVÁCIÓJÁÉRT

ADOMÁNYOZVA TIM BERNERSNEK ÉS A CERN-NEK,

A VILÁGHÁLÓ FELTALÁLÁSÁÉRT.

A fenébe, gondolta Langdon a feliratot olvasva. Ez a fickó nem tréfált. Langdon mindig is úgy gondolta, hogy a világháló amerikai találmány. Bár az is igaz, hogy az ő tudása a saját könyve honlapjára és a Louvre vagy a Prado online gyűjteményének alkalmi felkeresésére korlátozódott az öreg Macintosh gépén.

– Az internet – mondta Kohler, majd ismét köhögött, és megtörölte a száját – innen indult el, mint házon belüli számítógépes oldalak hálózata. Az volt a célja, hogy a különböző részlegekben dolgozó tudósok megoszthassák egymással napi eredményeiket. Természetesen az egész világ abban a hitben él, hogy az internet amerikai technológia.

Langdon követte Kohlert a folyosón. – Miért nem tisztázzák a félreértést?

Kohler vállat vont, láthatóan hidegen hagyta a dolog. – Jelentéktelen félreértés egy jelentéktelen technológia körül. A CERN jóval több, mint a számítógépek globális összeköttetése. A tudósaink szinte naponta teremtenek csodákat.

Langdon kérdő pillantást vetett Kohlerre. – Csodákat?

A „csoda” kifejezés nem szerepelt a Harvard Fairchild Tudományos Intézetének szótárában. A csodákat meghagyták a hittudományi fakultásnak.

– Mintha kételkedne – jegyezte meg Kohler. – Úgy tudom, hogy vallásos szimbólumokat kutat. És nem hisz a csodákban?

– Bizonytalan vagyok a csodákat illetően – mondta Langdon. Különösen akkor, ha tudományos laborokban állítják elő őket.

– Lehet, hogy nem a csoda rá a megfelelő szó. Csak megpróbáltam az ön nyelvén fogalmazni.

– Az én nyelvemen? – Langdon egyszerre kényelmetlenül érezte magát. – Nem akarok csalódást okozni, uram, de én csak kutatom a vallásos szimbólumokat. Akadémikus vagyok, nem pedig pap.

Kohler hirtelen lelassított, megfordult, és kissé ellágyult a tekintete. – Hát persze. Ostoba voltam. Nem kell ahhoz rákbetegnek lenni, hogy elemezzük a tüneteket.

Langdon most találkozott először ezzel a megközelítéssel.

Miközben a folyosón haladtak, Kohler helyeslően biccentett. – Az a gyanúm, Mr. Langdon, hogy mi ketten tökéletesen érteni fogjuk egymást.

Langdon valamiért kételkedett ebben.

Ahogy mentek tovább, Langdon mély hangú morajlást érzékelt a feje fölött. A zaj minden lépéssel egyre erősödött, már a falak is visszhangozták. Mintha velük szemben, a folyosó végéről eredt volna.

– Mi ez? – kérdezte meg végül, de már üvöltenie kellett. Úgy érezte, mintha egy működő vulkán felé közelednének.

– Szabadeséscső – válaszolta Kohler, tompa hangja erőlködés nélkül hasította a levegőt. További magyarázattal nem szolgált.

Langdon nem kérdezett többet. Ő kimerült, Maximilian Kohler pedig láthatóan nem törekedett barátságos fogadásra. Langdon emlékeztette magát arra, hogy miért van itt. Az Illuminátusok. Feltételezte, hogy valahol, ebben a kolosszális épületben van egy holttest… egy holttest a beleégetett szimbólummal, amelynek megtekintéséért 5 ezer kilométert utazott.

Ahogy közeledtek a folyosó végéhez, szinte fülsiketítővé vált a robaj, a talpáig megremegtette a szimbólumkutatót. Befordultak a sarkon, jobbra feltűnt egy kilátó galéria. Négy, vastag üvegű portál ágyazódott be az ívelt falba, akár egy tengeralattjáró ablakai. Langdon megállt, és belesett az egyik nyíláson.

Robert Langdon professzor elég sok furcsa dolgot látott már életében, de ilyen furcsát még soha. Hunyorított párszor, és azon tűnődött, hogy nem vizionál-e. Egy hatalmas, körkörös fülkébe pillantott bele. Emberek voltak odabent, és úgy lebegtek, mintha nem volna súlyuk. Az egyik integetett és cigánykereket hányt a levegőben.

Istenem, gondolta. Mintha Óz birodalmában járnék.

A helyiség padlóját drótháló borította, olyan volt, mint egy tyúkketrec rácsa. A drótháló alatt egy sebesen forgó, óriási fémpropellert lehetett látni.

– A szabadeséscső – mondta Kohler, és megállt, hogy bevárja Langdont. – Terem-ejtőernyősugrás. Stresszoldásra. Ez egy vertikális szélcsatorna.

Langdon elképedve bámult. Az egyik szabadeső, egy kövér nő, az ablakhoz manőverezett. Ide-oda dobálták a légáramlatok, de ő csak vigyorgott és a felfelé tartott hüvelykujját mutatta a bámészkodónak. Langdon bávatagon mosolygott viszonoz-va a gesztust, és azon tűnődött, vajon tudja-e a nő, hogy a férfierő ősi, fallikus szimbólumát mutatta fel.

Az is feltünt neki, hogy a testes asszony az egyetlen, aki egy miniatűr ejtőernyőt visel. Az ernyő selyme úgy dagadozott a feje fölött, mint egy játékszer. – Mire való az a kis ejtőernyő? – kérdezte Langdon Kohlertől. – Alig egy méter lehet az át-mérője.

– Súrlódás – mondta Kohler. – Annyira csökkenti az aerodinamikát, hogy a légáramlat megemelhesse a testét. – Kohler folytatta útját a folyosón. – Egy négyzetméter anyag csaknem húsz százalékkal lassítja a zuhanó testet.

Langdon bambán bólintott.

Fogalma sem lehetett arról, hogy ez az információ még azon az éjszakán, egy több száz kilométernyire lévő országban meg fogja menteni az életét.