Angyalok és démonok

Nyolcadik fejezet

Amikor Kohler és Langdon kilépett a CERN főépületének hátsó kapuján a tűző svájci napfényre, Langdon úgy érezte, mintha hazaérkezett volna. Az elé táruló jelenet az Ivy Leage campusát idézte.

Füves lejtő ereszkedett le egy széles síkságra, ahol elszórt juharcsoportok szegélyezték az utakat és a vörös téglás kollégiumokat. Tudós külsejű egyének könyvkupacokkal a hónuk alatt jártak ki-be az épületekből. Mintha csak hangsúlyozni akarnák az egyetemi miliőt, két hippi dobálta egymásnak a frizbit, miközben Mahler Negyedik szimfóniája harsogott az egyik hálóterem ablakából.

– Ezek itt a bentlakók kollégiumai – magyarázta Kohler, miközben kerekes széke gyorsan gördült alá a lejtőn az épületek felé. – Több mint háromezer fizikus dolgozik itt. Egyedül a CERN több mint a felét alkalmazza a világ gyakorló fizikusainak. A legragyogóbb elméket, németeket, japánokat, olaszokat, hollandokat, ami csak létezik. Az itteni fizikusok több mint ötszáz egyetemről és hatvan országból valók.

Langdon el volt képedve. – És hogyan tudnak kommunikálni egymással?

– Természetesen angolul. A tudomány egyetemes nyelvén.

Langdon mindig úgy tudta, hogy a tudomány egyetemes nyelve a matematika, de túl fáradt volt ahhoz, hogy elkezdjen vitatkozni. Kötelességtudóan követte Kohlert az ösvényen.

Félúton egy fiatalember kocogott el mellettük. Pólója a következő üzenetet hirdette: EEE = DIADAL.

Langdon kíváncsian bámult utána. – Mi az az EEE?

– Egyetemes és Egységes Elmélet – vetette oda Kohler.

– A mindenre érvényes elmélet.

– Értem – mondta Langdon, pedig semmit sem értett.

– Konyít valamit a részecskefizikához, Mr. Langdon?

Langdon megvonta a vállát. – Konyítok az általános fizikához, a gravitációhoz, meg ilyenekhez. – A toronyugrásban szerzett többéves praxisa alapján mélységes tisztelettel viseltetett a gravitációs gyorsulás félelmetes ereje iránt. – A részecskefizika az atomok tudománya, igaz?

Kohler megrázta a fejét. – Az atomok bolygó méretűek ahhoz képest, amivel mi foglalkozunk. Minket az atomok nucleusai érdekelnek. A méretük tízezredrésze az egésznek. – Ismételt köhögése betegségről árulkodott. – Az itteni nők és férfiak azon dolgoznak, hogy válaszokat keressenek azokra a kérdésekre, amelyeket az ember az idők kezdete óta tudni szeretne. Honnan jöttünk? Miből vagyunk?

– És ezek fizikai természetű kérdések?

– Meglepettnek tűnik.

– Az is vagyok. Ezek inkább filozófiai kérdések.

– Mr. Langdon, egykor minden kérdés filozófiai volt. Az idők kezdete óta a filozófiát és a vallást hívták segítségül, hogy töltse ki azokat a réseket, ahová a tudomány nem tudott behatolni. A napkeltét és a napnyugtát egykor Héliosznak és tüzes szekerének tulajdonították. A földrengéseket és az árapályt Poszeidón haragjának. Hamarosan valamennyi isten hamis bálványnak bizonyul majd. Mára a tudomány csaknem minden kérdésre megadta a választ, amit ember csak feltehet. Már csak néhány kérdés maradt, de ezek ezoterikusak. Honnan jöttünk? Mit keresünk itt? Mi az élet és a világegyetem értelme?

Langdon megdöbbent. – És ezekre a kérdésekre próbál válaszolni a CERN?

– Egészen pontosan ezekre a kérdésekre válaszolunk.

Langdon elhallgatott. A két férfi a lakónegyeden haladt át. Útjuk során frizbi szállt el a fejük felett, és pontosan előttük ért földet. Kohler nem vett róla tudomást, ment tovább.

Hang szállt feléjük a házak közül. – S’il vous plait!

Langdon odanézett. Egy COLLEGE PARIS feliratú melegítőt viselő, idősebb, ősz hajú férfi integetett neki. Langdon fölemelte a frizbit, és szakértő mozdulattal visszadobta. Az öreg egy ujjával kapta el, és párszor megpörgette, mielőtt a válla fölött odahajította volna a partnerének. – Merci! – kiáltotta Langdonnak.

– Gratulálok – mondta Kohler, amikor Langdon végre utolérte. – Egy Nobel-díjassal sikerült játszania, Georges Charpakkal, a multikábeles, arányos kamra feltalálójával.

Langdon bólintott. Jó napom van.

Három további percbe telt, amíg Langdon és Kohler elérte úti célját: egy nagy, rendezett kollégiumot, amely egy nyárfaligetben feküdt. A többihez képest ez az épület szinte fényűzőnek tűnt. A homlokzat köveibe ezt vésték: C ÉPÜLET.

Képzeletmozgató elnevezés, gondolta Langdon.

De a semleges név dacára Langdon építészeti stílusérzékének kedvére volt a masszív és konzervatív C épület. Vörös téglás homlokzata, díszes ballusztrádja volt, és szimmetrikusra nyírott sövény keretezte. Ahogy a két férfi a bejárat felé közeledett a kikövezett úton, áthaladtak egy, két márványoszlop formázta kapu alatt. Valaki egy öntapadós feliratot ragasztott az egyik oszlopra: Ez egy ion oszlop.

Fizikusok graffitije? – tűnődött Langdon az oszlop láttán, magában kuncogva. – Megkönnyebbüléssel látom, hogy még a briliáns fizikusok is tévednek.

Kohler odafordult. – Mire gondol?

– Akárki írta is azt, tévedett. Ez nem egy jón oszlop. A jón oszlopok végig egyforma szélesek. Ez viszont elvékonyodik.

A dór oszlop a görög megfelelője. Gyakori tévedés.

Kohler nem mosolygott. – A szerző ezt tréfának szánta, Mr. Langdon. Az ion itt azt jelenti, hogy ionokat tartalmaz. Elektromos töltésű részecskéket. Akár a tárgyak többsége.

Langdon visszanézett az oszlopra, és felnyögött.

Langdon még akkor is bambának érezte magát, amikor a C épület legfelső emeletén kilépett a liftből. Követte Kohlert a szépen berendezett folyosón. Váratlanul érte a dekoráció – hagyományos francia gyarmati stílus –, egy cseresznyefa kerevet, porcelán padlóváza és cikornyás faborítás.

– Szeretjük, ha állandó munkatársaink kellemesen érzik magukat – magyarázta Kohler.

Ez nyilvánvaló, gondolta Langdon. – Tehát a faxon látható férfi idefenn lakott? Az egyik vezető tudós volt?

– Pontosan – mondta Kohler. – Nem jelent meg nálam ma reggel egy megbeszélésen, és nem válaszolt a személyhívója. Erre feljöttem ide, hogy utánanézzek, és holtan találtam a nappalijában.

Langdonon hirtelen végigfutott a hideg, mert ráébredt, hogy hamarosan egy halottat fog látni. Soha nem volt különösebben erős a gyomra. Erre a gyenge pontjára művészettörténész hallgatóként jött rá, amikor a tanár közölte az osztállyal, hogy Leonardo da Vinci úgy lett szakértője az emberi testnek, hogy halottakat exhumált és felboncolta az izomzatukat.

Kohler a folyosó legtávolabbi végébe vezette. Innen csak egy ajtó nyílt. – Nevezhetjük akár penthouse-nak – jelentette ki Kohler, letörölve az izzadságcsöppeket a homlokáról.

Langdon megnézte a vele szemben lévő tölgyfa ajtót. A névtáblán ez állt: Leonardo Vetra.

– Leonardo Vetra – mondta Kohler – a jövő héten lett volna ötvennyolc éves. Korunk egyik legragyogóbb tudósa volt. Halála nagy veszteség a tudomány számára.

Langdon egy pillanatig úgy vélte, valamiféle érzelem tükröződik Kohler merev arcán. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Kohler a zsebébe nyúlt, és válogatni kezdett egy nagy kulcskarikán.

Hirtelen furcsa gondolat ötlött fel Langdonban. Az épület elhagyatottnak tűnt. – Miért nincs itt senki? – kérdezte. Nem számított erre a nagy némaságra egy gyilkosság helyszínén.

– Az itt lakók a laborokban vannak – közölte Kohler, kiválasztva a kulcsot.

– A rendőrségre gondoltam – magyarázta Langdon. – Már elmentek?

Kohler a kulccsal a kezében mozdulatlanná merevedett. – Rendőrség?

Langdon tekintete találkozott az igazgatóéval. – A rendőrség. A faxban az állt, hogy emberölés történt. Ki kellett volna hívnia a rendőrséget.

– Dehogy kellett volna kihívnom.

– Micsoda?

Kohler szürke szeme szúróssá vált. – Bonyolult a helyzet, Mr. Langdon.

Langdon érezte, hogy elfogja a rémület. – De… valakinek csak kell tudnia erről!

– Igen. Leonardo nevelt lánya tudja. Ő is fizikus itt a CERN-nél. Egy laborban dolgozik az apjával. Munkatársak. Ms. Vetra ezen a héten terepkutatáson van. Értesítettem az apja haláláról, és ő azonnal visszaindult.

– De azt az embert meggyil…

– Majd lesz hivatalos vizsgálat is – mondta Kohler határozott hangon. – Ám az minden bizonnyal Vetra laborjának átkutatásával jár, és az a hely a kettejük legszemélyesebb területe. Ennélfogva várhat addig, amíg Ms. Vetra megérkezik. Úgy érzem, hogy legalább ezzel a minimális diszkrécióval tartozom neki.

Kohler elfordította a kulcsot a zárban. Ahogy feltárult az ajtó, jéghideg levegő áradt ki a folyosóra, és Langdon arcába csapott. Zavarodottan hőkölt hátra. A küszöbön túl egy idegen világ tárult elé. A lakást vastag, fehér köd borította. Füstös gomolyokban kavargott a pára a bútorok körül, és opálos ködbe vonta a szobát.

– Mi a fene… – tántorodott meg Langdon.

– Freon hűtőrendszer – válaszolta Kohler. – Lehűtöttem a lakást, hogy tartósítsam a holttestet.

Langdon begombolta tweedzakóját a hideg ellen. Óz birodalmában vagyok, gondolta. És otthon felejtettem a varázspapucsomat.