Nathan hosszú lábai kilencven fokos szögben tartanak szét. Tömör fatörzsek, melyek gyökeret eresztenek. A karját a kanapé háttámlájára veti, az ujjbegyei finoman érintik a vállamat, miközben a másik kezével a bokámat simogatja. A hüvelykujja fel-le mozog. Fel és le. Fel és le. De a legkülönösebb az, ahogy a tekintete feljebb vándorol, és beharapja az ajkát.
– Mi az? – kérdezem, és érzem, ahogy a föld megmozdul alattam. – Mi ez az ábrázat? – bökök az arca felé.
– Hm? Semmi.
– Borzalmasan hazudsz, Nathan. Komolyan, remélem, hogy sohasem pókerezel, különben elveszíted minden pénzedet. Na, bökd ki.
BorzalmasanSötét tekintete rám siklik.
– Ha elmondom, azt fogod kívánni, hogy bár ne tettem volna.
Hevesen dobog a szívem.
– Oké, tényleg el kell mondanod. Sőt, most már követelem.
Hangosan
