Nathan rám néz, aztán reszkető testemre, és amikor felnevet, a kinézetemre vonatkozó gyanúm megerősítést nyer.
– Fázol?
Dühös pillantást vetek rá.
– Nem, nagyon m-m-m-melegem van, te hülye!
– Ó, bocsánat. Gyere ide.
Kinyújtja a kezét, közel húz magához, aztán mindkét karját körém fonja, ahogy a víz ringat bennünket. Teste kemény felületéhez nyomódom, és most már egyáltalán nem fázom. Csoda! Nyelek egyet, és néhány napon belül századszor is eltűnődöm azon, hogy mi ez az egész, és mit jelent…
– Hé – szól Nathan, áttörve a gondolataimon, majd ragacsos, nedves hajamat kisöpri az arcomból. – Boldog vagy, Bree?
A tekintete a szám vonalát követi. Nem tudom, mi ez a pillanat pontosan, de fontosnak tűnik. Megremeg a szívem.
– Nagyon. És te?
A tekintetem az ajkára vándorol, majd vissza fel.
