Közel a horizonthoz

PROLÓGUS − 1996 NYARAA telefoncsörgés zavarta fel álmából. Először ösztönösen a csukott szobaajtóra nézett, majd a tágra nyitott ablakra. Kint még sötét volt, de már sejteni lehetett, hogy pirkad. A rádiós ébresztőóra szerint nem sokkal múlt öt óra. Egy magafajta korán kelőnek ez nem okozott gondot, de vasárnap volt. Ki a csuda hívja őt ilyen korán? A csörgés nem maradt abba. Úgy döntött, egyszerűen tudomást sem vesz róla. Tina, futott át a fején. Feltehetően újra bajban van, érzelmileg összeomlott, vagy sürgősen szüksége van egy helyre, ahol alhat. Habár ő mobilon szokta hívni. Mivel a hívó nyilvánvalóan szilárdan eltökélte, hogy kirángatja az ágyból, kelletlenül felkelt, majd pólóban és boxeralsóban kitrappolt a folyosóra, a falhoz rögzített telefonhoz. – Mi történt? – szólt bele álmosan a kagylóba. – Én vagyok az, az apád. Már az első szótag után felismerte a hangot, és egy csapásra éber lett. A hátán felállt a szőr, minden idegvégződése remegett a feszültségtől. – Mit akarsz tőlem? – Az apád vagyok, nem hívhatlak fel? – Nem! – Látnom kell téged. Meg tudsz látogatni? – Nem akarlak látni! Érezte, ahogy az apja elveszíti a türelmét. Mindig túlságosan gyorsan veszítette el a türelmét. – Danny – mondta −, fontos. Meg fogok halni! – Na, végre valami jó hír. – Én komolyan beszélek. – Igen, én is. Az apja hangja megváltozott. Lágy lett, majdhogynem gyengéd, amikor újra rákezdte. – Kérlek! Beszélnem kell veled, mielőtt meghalok. Valamit el kell neked mesélnem. Danny ismerte ezt a hangnemet. A hangjában bujkáló rámenősségtől jeges borzongás futott végig a hátán. – Halj csak meg nyugodtan! Engem nem érdekel! – felelte. Abban a pillanatban, amikor úgy határozott, egyszerűen leteszi, az apja felkiáltott. – Minden a te hibád, te átkozott gazember! Bárcsak te lettél volna az és nem Liam! Bárcsak te lettél volna az! Akkor minden másként alakult volna! – Spórold meg magadnak a fáradságot. Már nem tudsz megsebezni! – Bár teljes meggyőződéssel mondta, ez nem fedte az igazságot. Az apja szavai szíven ütötték, ahogyan mindig. – Pökhendi, beképzelt gazember vagy, Danny! – Vajon kitől is örököltem? – Rendben. Te akartad! – Hirtelen újra hangnemet váltott, veszélyesen nyugodttá vált. – Most jól figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani! Danny végighallgatta. A keze görcsösen markolta a kagylót. A homlokára izzadság ült ki. Egy pillanatig azt hitte, a föld remegett meg a lába alatt, de csak a térde rogyadozott fenyegetően. Majdnem felnevetett, olyan képtelenség volt, amit az apja mondott. Hitelt nem érdemlő és nevetséges, a lelke mélyén mégis tudta, hogy igazat beszél.