Közel a horizonthoz

1999. OKTÓBER

1999. OKTÓBER– Északi szél – mondtam megjátszott drámaisággal, és a mutatóujjammal a horizont felé böktem. – Ha ebből az irányból fúj a szél, az soha nem jelent jót.

– Azt sem tudod, merre van észak – nevetett Vanessa.

Az óriáskerék a legmagasabb ponton megállt, én pedig kihajoltam a fülkéből. Színpadiasan az ég felé nyújtottam a karom, és olyan érzésem támadt, mintha a mutatóujjammal meg tudnám érinteni. Nagyszerű kilátás nyílt a távolba.

– Olyan volt, mintha az ég

némán megcsókolta volna a földet…

– Hé! – Vanessa az arcom előtt integetett. – Mi van veled? Mióta vagy ilyen költői?

– Egyáltalán nem vagyok az. Csak eszembe jutott.

Úgy döntöttem, rendes üzemmódra váltok.

Az óriáskerék tovább forgott, én pedig újra leültem. Az ujjaimmal türelmetlenül dobolni kezdtem a korláton. Egy örökkévalóságig tartott, mire leértünk. Olyan sok tervünk volt aznap estére, alig vártam, hogy belekezdjünk.

Még tartott a súlytalanság érzése, amikor kiszálltunk. Örömmel követtem a barátnőmet a majdnem teljesen kihalt téren át. Testhez simuló farmert viselt és rövid pulóvert, amely szinte minden mozdulatára felfedett egy darabot a hasából. Megfelelő cipővel még többet ki tudott volna hozni a hosszú lábából, de utálta a magas sarkút, és mint mindig, unalmas tornacipőt viselt. Én ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak. Hogy magasság és lábhossz terén legalább félig-meddig tartani tudjam vele a lépést, fekete, térdig érő, magas sarkú csizmát húztam, hozzá pedig egy csinos zöld-fehér pulóvert, amely véleményem szerint illett a hosszú, vörösesbarna hajamhoz. Októberi estéhez képest szokatlanul meleg volt, csak a szél sejtette, hogy közeleg a tél. Észak felől fújt, erre meg mertem volna esküdni.

– Eszünk még gyorsan valamit? – kérdezte Vanessa, és egy szabad ülősarok felé vezényelt.

Minden évben együtt mentünk a Cannstatter Wasenre, a fesztiválozás a hagyományunkká vált. Korábban kísérőként mindig magunkkal kellett vinnünk a bátyámat, Thorstent, hogy a szüleink megnyugodjanak, de aznap először egyedül mentünk. Vanessa és én nyáron kezdtük el a gyakornoki képzésünket. Ő csak nagy nehezen kapott gyakornoki helyet, ráadásul Münchenben, háromszáz kilométer távolságra tőlem, ezért akkoriban már csak ritkán láttuk egymást. Következő évben mindketten meg akartuk szerezni a jogosítványt, de addig valahogy boldogulnunk kellett egymás nélkül. Persze kivéve az olyan különleges napokat, mint aznap.

Vanessa velem szemben ült, és éppen rávetettük magunkat a sült krumplira, amikor hirtelen az asztal alatt belém rúgott, és a fejével balra intett.

– Nézd csak, azok ott már jó ideje bennünket figyelnek.

– Hm? – mondtam, és követtem a pillantását. Néhány méter távolságban három fiatalember állt, és egészen nyilvánvalóan rólunk társalogtak.

– Ó, ne! – mondtam. – Remélem, nem jönnek ide!

Már az elképzelés is épp elég volt, hogy valaki elrabolhatja tőlem a legjobb barátnőmmel töltött drága időmet.

– Miért? Jól néznek ki.

Kétkedve mértem végig hármójukat. Legalább húszévesek voltak, inkább kicsit idősebbek, és tényleg elég jól néztek ki. Az egyikük feltűnően magas volt, széles vállú, hollófekete hajú és sötét arcbőrű. Biztosan spanyol, de mindenképpen mediterrán. A másik kettő szőke volt. Az alacsonyabbnak rövidre volt nyírva a haja és szemüveget viselt. Ilyen távolságból is láttam a szeplőit. Jelentéktelennek hatott, legfeljebb átlagosnak, miközben a másik kettőnek BRAVO poszteren lett volna a helye.

Amikor észrevették, hogy mi is figyeljük őket, kölcsönösen oldalba bökdösték egymást, ránk mutattak, majd felénk indultak.

– Na, remek – duzzogtam, és a kólámra bámultam, amelyet mindkét kezemmel megmarkoltam. Már hetek óta vártam ezt a közös estét Vanessával.

– Sziasztok! – köszönt a három fiú, amikor az asztalunkhoz értek.

Nyilvánvalóan összebeszéltek, mert habozás nélkül elhelyezkedtek körülöttünk: a spanyol és az átlagos alak Vanessa bal és jobb oldalára ült, a harmadik lovagló ülésben az én padomra. Habár a haja kuszán szerteszét állt, ápolt volt és félelmetesen vonzó. Nem keltett olyan hatást, mint aki éppen most esett ki az ágyból.

Kettő Nessának, egy neked – gúnyolódott a belső hangom. Folyton vitában álltunk egymással.

Legalább egy nekem is – vágtam vissza. Feltehetően tovább folytattam volna a belső párbeszédemet, ha nem tartotta volna valaki a kezét az orrom elé.

– Danijel – mutatkozott be a helyes szőke. Pusztán udvariasságból megfogtam a kezét, és felnéztem rá.

A szeme túlságosan kék. Miért hord színes kontaktlencsét? Az élénk szín összezavart, és képtelen voltam levenni róla a szemem.

– Aki kedvel, az Dannynek szólít – folytatta.

– És aki nem kedvel?

Egy kurta másodperc erejéig elbizonytalanodott, de aztán összeszedte magát.

– Engem mindenki kedvel! – mondta, és féloldalasan mosolygott.

Olyan szép volt, hogy szó nélkül bámultam. Úgy látszott, szokva van az efféle reakciókhoz, mert adott egy pillanatnyi időt, mielőtt megkérdezte:

– Neked is van neved?

A másik két fiú is bemutatkozott (Ricky és Simon), ám ezt csak a tudatom peremén észleltem. Kellett egy kis idő, mire képes voltam válaszolni.

– Jessica.

Rendes esetben talpraesett voltam. Miért billentett ki ennyire az egyensúlyomból?

– Jessica – ismételte halkan, és bólintott.

Aztán feltett egy kérdést, amit nem sikerült felfognom, mert még mindig teljesen lefoglalt, hogy őt bámultam. Magas pofacsontja volt, keskeny álla és nagyon harmonikus arcvonásai. Az állandó vigyorgása egy sor hófehér és szabályos fogat fedett fel. A szürke kapucnis pulcsit a könyökéig feltűrte. Észrevettem, hogy a karja inas, izmos. Összességében vékony volt, de elég kisportolt.

Sportoló – állapította meg az adott pillanatban nagyon lassan dolgozó agyam.

Képzeletben megtapsoltam magam, amiért felismertem a nyilvánvalót ahelyett, hogy a kérdésére feleltem volna.

Danijel hirtelen közvetlenül az orrom előtt csettintett az ujjaival, és ezzel kirángatott a kábulatomból.

– Még itt vagy? – kérdezte jókedvűen.

– Igen – mondtam, és lázasan keresgéltem valamiféle okos választ.

– Idegesítelek? – tudakolta.

– Ööö… csak az a helyzet, hogy szívesebben lennék egyedül a barátnőmmel.

– Aha – mondta, és sokatmondó pillantást vetett Vanessára, aki izgatottan társalgott Rickyvel. Időközben megteltek körülöttünk az asztalok, és a hangzavar miatt nem teljesen értettem a beszélgetésüket, de nyilvánvaló volt, hogy ő nem akar kettesben lenni velem.

Simon kicsit elveszve nézett körbe, szilárdan fogta a sörös poharát.

– Ha így van… − mondta Danijel, majd a bal lábát átlendítette a padon, és a hátával a sörpadnak támaszkodott.

Érdeklődve figyelte a körülöttünk nyüzsgő embereket. Az agyam hiába próbálta összeszedni a maradék értelmemet, ráadásul valahol a Wernicke-központ leghátsó sarkában az elveszett beszédképességem után matatott.

Abban a pillanatban észrevettem Danijel arcán a finom, recézett sebhelyet. Csak akkor látszott, ha az ember jobban megnézte, holott végigszelte az arca bal felét.

– Mi történt veled? – kérdeztem, és az arcára mutattam. Pofon tudtam volna vágni magam, amiért nem jutott eszembe okosabb, mint ez a túlságosan személyes kérdés.

Szerencsére higgadtan fogadta.

– Erre gondolsz? – A mutatóujjával végigsimította a sebhelyet. – Az apám volt. Egyszer hozzám vágott egy sörösüveget.

– Tessék?

Ezt most komolyan mondja?

Mosolygott, hogy tompítsa a szavai élét.

– Véletlenül. Baleset volt.

– Az azért rossz – feleltem. Nem tudtam elképzelni, hogyan történhet ilyesmi véletlenül, de az eszemre abban a pillanatban amúgy sem számíthattam. Még mindig egy nagy „Üzemen kívül” tábla lógott előtte.

Danijel vállat vont.

– Nem olyan rossz – mondta. – Így is elég szép vagyok.

Beképzelt divatmajom, gondoltam, de tudtam, hogy igaza van. Mivel nem jutott eszembe idevágó megjegyzés, tovább hallgattam, és láttam, hogy Danijel unatkozni kezd. A figyelme két nagyon vonzó, szőke, magas sarkús és túlságosan rövid szoknyás lányra irányult. Sokáig és élénken figyelte őket, én pedig segélykérő, izgatott pillantást vetettem Vanessára. Röviden rám mosolygott, majd újra Ricky felé fordult. Megforgattam a szememet.

Simon szintén felfedezte a szőke lányokat.

– Nem fog menni! – kiáltotta oda Danijelnek.

– Fogadunk…? – vágott vissza a fiú.

– Három az egyhez! – mondta Simon, és az asztal fölött kinyújtotta a kezét. Ricky félbehagyta a beszélgetést Vanessával, hogy ő is szemügyre vegye a két lányt.

– Én is ellene fogadok. Négy az egyhez!

Ő is Danijel felé nyújtotta a kezét.

– Húsz perc. – Danijel felállt, belecsapott a barátai kezébe, és odament a két lányhoz. Kérdőn néztem Rickyre és Simonra, de túlságosan lefoglalta őket, hogy bárgyún vigyorogjanak, semhogy észrevettek volna. Átfutott a fejemen, hogy beszélgetésbe elegyedek Simonnal. Ezer dolog is eszembe jutott, mit mondjak neki, de nem volt hozzá kedvem. A szemem Danijelt kereste, aki közben már a lányok mellett állt. Még ilyen távolságból is láttam, hogy elpirulnak és idegesen vihorásznak. Danijel egyszerre mindkettőjüket átölelte, és kihúzta őket a látómezőmből. Nem tehettem mást, a fejemet ráztam.

Ez most mi akart lenni?

Érzésem szerint egy örökkévalóság múltán visszajött, és diadalmasan az asztalra csapott egy fehér papírlapot.

– Mindkettő! – jelentette be büszkén.

Ricky a feje fölé emelte a kezét, és háromszor összecsapta. Simon elismerően füttyentett, és odatolt neki néhány bankjegyet. Ricky szintén a zsebébe nyúlt, és ő is pénzt tett az asztalra. Danijel a papírlappal együtt eltette, majd visszaült mellém.

– Hol tartottunk? – kérdezte barátságosan.

– Mi az ördögöt műveltek ti itt? – támadtam rá.

– Játszunk – magyarázta Danijel. − Számvadászatnak hívják. Minden hétvégén ezt játsszuk.

– Milyen vicces! – jegyeztem meg gúnyosan. Hirtelen megsajnáltam Simont, mert nyilvánvaló volt, hogy hétvégéről hétvégére ő megy haza vesztesen. Ösztöntől vezérelve úgy határoztam, kérés nélkül megadom Simonnak a telefonszámomat, de Danijel elbizonytalanított.

– Unatkozom – mondta.

– Akkor eredj haza! – förmedtem rá, de nagyon reméltem, hogy nem fog így tenni.

– Van egy jobb ötletem. Gyere velem! – Felpattant, megfogta a csuklómat, és felhúzott a padról. A többiek kérdőn néztek ránk.

– Hová akarsz menni? – Majdnem futnom kellett, hogy lépést tudjak vele tartani.

A Free-Fall-Tower előtt megállt. – Ide most bemegyünk – rendelkezett. – Utána pedig megadod a telefonszámodat.

– Nem és nem! – ellenkeztem dacosan, és csípőre tettem a kezem.

Gyengéden nézett rám.

– Te más vagy, mint a többiek – állapította meg. – Ez tetszik.

Hűha. Mister „Mindent megkapok, amit csak akaroknak” visszautasításra van szüksége. Na, akkor nálam jó helyen jár.

– Még csak most kezdek belemelegedni – vágtam vissza.

Halkan nevetve a vállamra tette a karját, és magához húzott. A szeme az enyémet kereste, és olyan érzésem támadt, hogy a csontomig hatol.

– Te. Most. Bejössz. Velem. Ide. – Danijel minden egyes szót úgy ejtett ki, mint egy-egy különálló mondatot. Tusfürdő és arcszesz illata volt. A térdem rogyadozott.

– Rendben – egyeztem bele.

Az ördögbe, mégis hogy csinálja ezt?

Nem egészen két perccel később a pokoljáróban ültem, és rémültem markoltam a biztonsági övet. Időközben besötétedett, és lélegzetelállító kilátás nyílt a kivilágított vurstlira. Egészen fent a jármű megállt, hogy a benne ülő embereknek megadja a kegyelemdöfést.

– Félsz? – kérdezte Danijel.

– Igen, a fenébe is! – szitkozódtam, és szilárdan eltökéltem, hogy lefele menet nem kiabálok.

Szánalmasan kudarcot vallottam, és végtelenül örültem, amikor valamennyire épen kikecmeregtem abból a valamiből, és szilárd talajt éreztem a lábam alatt.

– Nagyon rossz volt? – A hangja együttérzőn csengett.

– Örökre gyűlölni foglak ezért! – mondtam, de nem sikerült teljesen hihetően kiejtenem ezt a mondatot.

Visszafelé indultunk a többiekhez, akik már bennünket kerestek.

– Fel akarunk ülni a hullámvasútra – fogadott bennünket Vanessa. – Ti is jöttök?

– Szívesen – felelte Danijel helyettem, én pedig a szememet forgattam.

A hullámvasúton kihasználtam az alkalmat, hogy a mellettem ülő Vanessa fülébe súgjam:

– Tűnjünk el!

– Miért? – kérdezte ijedten.

– Utána kijössz velem a mosdóba!

Ez volt a közösen megbeszélt jelünk arra, hogy „sürgősen beszélnünk kell”.

Vanessa idegesen követett a női mosdóba, én pedig megkönnyebbülten fellélegeztem, amikor végre zavartalanul tudtunk beszélni.

– Mi történt? – förmedt rám. – Végre megismerek egy normális srácot, te meg haza akarsz menni.

– Te teljesen megbolondultál? Ezek csak a bolondját járatják velünk! Láttad, mit művelnek? Egyik lányt szólítják le a másik után. Ezek sportot űznek a csajozásból!

– Na és? – Vanessa vállat vont. – Én sem azt mondtam, hogy férjhez akarok menni. Csak szeretnék egy kicsit szórakozni.

– Lehetetlen vagy!

– Te meg korlátolt. Ugyan már, ott van neked ez a Dennis, vagy hogy hívják! Lehengerlően néz ki.

– Pökhendi és beképzelt. És nem szimpi.

– Kérlek! Még egy órát! – könyörgött Vanessa. – Utána úgyis mennünk kell, hogy elérjük az utolsó vonatot.

– Felőlem… – Beletörődve sóhajtottam. – Egy óra. De akkor jelzek neked, és köd előttünk, köd utánunk.

Már harmadszorra köhécseltem kétségbeesve, és ezúttal egy eltúlzott krákogást is fűztem hozzá. Vanessa azonban süketnek tettette magát.

– Béka van a torkodban? – kérdezte Danijel, aki egész idő alatt bojtorjánként lógott rajtam. Nem ment az idegeimre, sokkal inkább úgy éreztem magam a jelenlétében, hogy nem vagyok ura az érzékeimnek. Olyan dolgokat tettem, amiket igazából nem akartam.

Anélkül, hogy Danijel megjegyzésére reagáltam volna, Vanessa mellett bevettem magam a tömegbe. Végre felfogta, és követett – még ha kelletlenül is. Felindultan tettem pár kanyart, szándékosan a legsűrűbb tömegen furakodtam keresztül. Itt, a túlzsúfolt fesztiválon könnyű volt elveszíteni egymást, úgyhogy gyerekjáték lesz lerázni néhány üldözőt. Elszántan kézen fogtam Vanessát, és magam után vonszoltam.

– Ezt nem tehetjük meg! – jelentette ki.

Az elszántságom örömmámorrá vált, és csak akkor álltam meg, amikor a kijárathoz értünk.

– Leráztuk őket? – lihegtem.

– Igen. Szuper teljesítmény! – Vanessa tényleg dühös volt. – Nekem tetszik. Mit mondjak neki, miért léptünk le?

Üdvözülten mosolyogtam.

– Semmit. Soha nem fogod viszontlátni!

– Megígérte, hogy felhív. Képzeld el, hivatalos ügyben megfordul néha Münchenben, és meg akar látogatni. Híradástechnikai szakember, és sokat utazik.

Az öklömet dühösen a homlokomnak csaptam.

– Te megadtad a telefonszámodat ennek a pökhendi srácnak? Jó szórakozást a csalódáshoz! De nekem aztán ne bőgj!

– Nem fogok.

Bekanyarodtunk egy sétálóutcába, és a megálló felé indultunk. Majdnem teljesen kihalt volt.

– Őszintén, Jessica! Ne aggódj! Csak jól akarom érezni magam egy kicsit.

Ismertem, hogy szokta magát jól érezni Vanessa a férfiakkal, ezért gyorsítottam a lépteimen, és egy kicsit lehagytam.

Nem láttam a közeledő autót. A semmiből bukkant fel, és teljes sebességgel száguldott felém. A hatalmas, fekete BMW hangosan csikorgó kerékkel és kilencven fokos fordulattal megállt előttem keresztben az úton. Halálra rémülten levegő után kapkodtam, és ledermedtem. A sofőr ablaka elindult lefelé, és Danijel kihajolt az ablakon.

– Nem felejtettél el valamit? – kérdezte önelégülten, és az említésre méltóan hosszú pillái alól lentről felfelé végignézett rajtam. Teljesen megütközve ráztam a fejem. Kinyújtotta a tenyerét az autóból. – A telefonszámodat, légy szíves!

– Isten az égben! – zsörtölődtem. – Neked tényleg valami bajod van!

– Így igaz – jegyezte meg nyersen −, de ennek most semmi köze ehhez. A számodat.

– Miért? – tudakoltam. – Hogy megnyerd a bárgyú fogadásod?

– Pontosan.

A győzelme tudatában vigyorgott.

– Felejtsd el! – Balról megkerültem a motorháztetőt. Ő kiszállt, jobbról megkerülte a kocsit, és elállta az utamat. Néhány látogató szintén éppen elhagyta a fesztivált, hangosan panaszkodtak a lehetetlenül parkoló autó miatt. Danijel tudomást sem vett róluk, halkan szólt hozzám.

– Hajnalig is csinálhatjuk ezt. Én nem fogok engedni, és egyszer csak ide fogod adni a számodat.

El akartam menni mellette, ám ő megfogta a vállamat, a szabad keze hüvelyk- és mutatóujját pedig az állam alá helyezte, és kényszerített, hogy ránézzek. Újra az óceánkék szeme teljes erejével nézett rám. A szívem a torkomban dobogott, és a hasamban olyan izmok húzódtak össze, amelyekről ez idáig azt sem tudtam, hogy léteznek.

Danijel oldalra billentette a fejét, és lehajolt hozzám. Az illata megcsapta az orromat.

Ne tartsd vissza a levegőt, Jessica, lélegezz!

Várakozón szétnyitottam az ajkam, lehunytam a szemem, és felé hajoltam. Halkan felnevetett, és egy kicsit hátrált.

Úgy éreztem magam, mint egy idióta.

– Először a telefonszámod – lehelte a fülembe, és előhúzta a nadrágja zsebéből a mobilját.

Főleg azért, hogy a kínos helyzetből meneküljek, megmondtam neki a telefonszámomat. Diadalmasan bepötyögte a mobiljába, és elmentette.

– Nagyon köszönöm – mondta túlzott udvariassággal, és futó csókot lehelt a homlokomra. Aztán egyszerűen faképnél hagyott. Beült az autóba, és dübörögve elindította a motort. A hátmenet fényszórói felgyulladtak, a BMW egy kicsit hátragurult, majd még egyszer megállt mellettem. Danijel kinyújtott az ablakon egy fehér névjegykártyát.

– Így igazságos – magyarázta.

Megadóan elvettem a kártyát.

– Minek? – kérdeztem. – Úgysem fogsz felhívni. És az biztos, hogy én sem téged – fűztem hozzá makacsul, de addigra már felhúzta az ablakot.

– Fel foglak hívni – mondta lágy hangon. – Ígérem.

A gumi csikorgott, amikor kitolatott a bekötőútról. Nem tudom, milyen sokáig álltam ott teljesen elveszetten, hogy meddig bámultam a fényszóró után, amikor a hátam mögül torokköszörülést hallottam.

Vanessa csípőre tette a kezét, és a cipője orrával az aszfalton dobolt.

Milyen régóta áll így?

– Úgy… − mondta diadalittasan. – Szóval én vagyok az ütődött, amiért egy ilyen pökhendi srácnak megadtam a telefonszámomat, igaz?

Tehetetlenül vállat vontam.

– Nem tehetek róla, őszintén. Azt hiszem, hipnotizált.