Lady Wistledown további megfigyelései

1. fejezet-1

1. fejezetE sorok írójának tudomására jutott, hogy Clive Mann-Formsby méltóságos úr és Miss Harriet Snowe a múlt hónapban házasságot kötött Mr. Mann-Formsby fivére, Renminster grófja ősi birtokán. Az ifjú pár visszatért Londonba a téli vigasságokra, ahogy Miss Susannah Ballister is, akiről mindenki tudja, aki valaha betette a lábát a londoni társasági szezon eseményeire, hogy serényen és kitartóan udvarolt neki az ifjú házas Mr. Mann-Formsby, egészen addig a pillanatig, amikor Miss Snowe kezét kérte meg. E sorok írója vélelmezi, hogy társasági események háziasszonyai városszerte revideálják vendéglistájukat. Mert nyilvánvaló, hogy a Mann-Formsby és a Ballister família nem hívható meg egy és ugyanazon estre. Elég zimankós a levegő odakint; Clive és Harriet és Susannah összetalálkozása esetén minden bizonnyal megfagyna a levegő a teremben is.

LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA,

1814. január 21.

Lord Middlethorpe szerint, aki az imént nézte meg a zsebóráját, pontosan hat perccel múlt este tizenegy. Susannah Ballister pedig pontosan tudta, hogy csütörtök van, január huszonhetedike, az Úr ezernyolcszáztizennegyedik évében.

És pontosan ebben a pillanatban, 1814. január 27-én 23 óra 6 perckor Susannah Ballister három kívánságot fogalmazott meg magában, mely kívánságok egyike sem vált valóra.

Az első teljes lehetetlenség volt. Azt kívánta, hogy valamiféleképpen, talán varázslat vagy más titokzatos erő révén tűnjön el a bálteremből, amelyben éppen állt, és a következő pillanatban találja magát kényelmesen meleg ágyába gubózva családja lakásában, a Portman Square-en, a Mayfair negyed északi szomszédságában. Nem, még jobb lenne, ha vidéken, a család sussexi házában találná magát kényelmesen meleg ágyába gubózva, mert az a hely távol, nagyon távol volt Londontól, és ami sokkal fontosabb, távol volt London minden lakójától.

Susannah egészen odáig ment, hogy behunyta szemét, miközben e kellemes lehetőségeken tűnődött, és azt remélte, hogy amikor újra felnéz, máshol találhatja magát. Nem meglepő azonban, hogy maradt, ahol volt, Lady Worth báltermének egy kissé sötétebb zugában, kezében egy csésze langymeleg tea, amely italt elfogyasztani nem állt szándékában.

Amint nyilvánvalóvá vált, hogy nem jutott sehova, hogy a helyváltoztatásban nem segítette sem természetfeletti, sem természetes behatás (mert Susannah nem hagyhatta el a bált, amíg a szülei távozni nem készültek, és a helyzetet tapasztalt szemmel szemlélve úgy tűnt, még legalább három óra telik el, mire hajlandóak lesznek véget vetni az esti szórakozásnak), ezért ezután azt kívánta, hogy Clive Mann-Formsby és felesége, Harriet tűnjön el hasonlóképpen, akik éppen a csokoládétortás asztalnál beszélgettek.

Ez utóbbi lehetőség valószínűnek tűnt. Az újdonsült házaspár mindkét tagja egészséges volt, így könnyen felemelhették volna a talpukat, hogy elsétáljanak. Ez a pár lépés lényegesen jobbá tette volna Susannah életét, mivel ez esetben megkísérelte volna úgy élvezni az estét, hogy ne kelljen látni annak a férfinak az arcát, aki nyilvánosan megalázta.

Ráadásul akkor kiszolgálhatná magát egy szelet csokoládétortával is.

Clive és Harriet azonban minden jel szerint nagyon élvezte a társaságot. Ami azt illeti, legalább olyan jól szórakoztak, mint Susannah szülei, ami azt jelentette, hogy belátható időn belül, azaz az elkövetkezendő négy órában nem fognak távozni.

Gyötrelem. Igazi gyötrelem.

De három kívánság volt, ugye? A tündérmesék hősnői nem mindig három kívánságra kapnak lehetőséget? Ha Susannah itt ragad ebben a sötét sarokban, és – mivel semmi mást nem tehet – butuska kívánságokat fogalmaz meg magában, akkor inkább a teljes kívánságmennyiséget kihasználja.

– Azt kívánom – szólalt meg vacogva –, bárcsak ne lenne ilyen komisz hideg.

– Ámen – felelte az idősb Lord Middlethorpe.

Susannah el is feledkezett róla, hogy Lord Middlethorpe ott áll mellette. Rámosolygott a férfiúra, ő azonban éppen el volt foglalva; olyan alkoholos italt kortyolgatott, amelynek fogyasztása férjezetlen hölgyek számára társaságilag tilalmas volt, ezért folytatták addigi közös tevékenységüket, vagyis udvariasan nem vettek tudomást egymásról.

Susannah lenézett a teájára. Bármelyik pillanatban jéggyöngy keletkezhet benne. A ház asszonya a fagyos időre hivatkozva a hagyományos báli italok, azaz limonádé és pezsgő helyett forró teát szolgált fel. A tea azonban nem maradt sokáig forró, és ha az ember lánya egy bálterem sarkában húzza meg magát, ahogy Susannah tette éppen, a lakájok figyelme diszkréten nem terjedt ki arra, hogy a sötétebb zugokban meghúzódóktól elvigyék a kiürült poharakat és csészéket.

Susannah reszketett. Nem emlékezett ennél hidegebb télre; ami azt illeti, emberemlékezet óta nem volt ilyen hideg. A sors iróniája, sőt, perverz fricskája, hogy éppen a hideg miatt tért vissza a városba idejekorán. Az egész előkelő társaság sietett vissza Londonba a társasági élet szempontjából nem éppen kedvező január havában; élvezték a szánkózást, csúszkálást, korcsolyázást és a közelgő fagyos vásárt várták nagy izgalommal.

Susannah szerény véleménye szerint a metsző hideg, a jeges szél, a rengeteg hó és jég pokolian ostoba ok bármilyen társas gyülekezésre, ebben azonban nem az ő véleménye volt a döntő. És most kénytelen itt lenni, szembenézni azokkal az emberekkel, akik élvezettel figyelték az ő csúfos társaságbeli vereségét az elmúlt nyáron. Nem akart Londonba jönni, de a családja ragaszkodott hozzá; azt mondták, húga, Letitia nem engedheti meg magának, hogy elmulassza a váratlanul beköszöntött rendkívüli, téli társasági szezont.

Azt gondolta, hogy legalább tavaszig elodázhatja ezeket a kínos találkozásokat. Így azonban nem volt elég ideje begyakorolni, hogy emelt fővel tudja bárkinek kijelenteni: nos, Mr. Mann-Formsby és én végül arra a következtetésre jutottunk, hogy mégsem illünk egymáshoz. Nagyon jó színésznői képességeinek kellett volna lennie ahhoz, hogy ezt el tudja játszani, mert mindenki tudta, hogy Clive akkor ejtette őt, mint a forró krumplit, amikor Harriet Snowe pénzes rokonai kezdtek megfelelő férj után érdeklődni társasági körökben.

Nem mintha Clive-nak pénzre lett volna szüksége. Az ég szerelmére, hiszen a bátyja Renminster grófja, és mindenki tudta róla, hogy gazdag, mint a néhai Krőzus király.

Clive azonban Harrietet választotta, ezzel Susannah nyilvánosan megaláztatott, és ez még most, hat hónappal az események után is beszédtéma maradt az előkelő társaságban. Még Lady Whistledown is érdemesnek tartotta az esetét társasági pletykalapjában megemlíteni.

Susannah felsóhajtott, a falnak támasztotta a hátát, és remélte, hogy senki nem veszi észre igazi hölgyhöz méltatlan hanyag tartását. Úgy érezte, nem is igazán hibáztatja Lady Whistledownt. A pletykalap titokzatos zsurnalisztája csak azt ismételte meg írásban, amiről a társaságban mindenki beszélt. Csak ezen a héten tizennégy délutáni látogatója érkezett, és egyikük sem volt elég udvarias ahhoz, hogy tartózkodjék Clive és Harriet említésétől.

Valóban úgy gondolják, hogy érdekli őt, hogyan és miképpen jelent meg Clive és Harriet a nevezetes Smythe-Smith zeneesten? Mintha semmi mást nem akarna jobban tudni, hogy milyen ruhát viselt e nevezetes eseményen Harriet, vagy hogy Clive az előadás teljes ideje alatt ifjú nejének fülébe suttogott.

Ez semmit nem jelent. Clive hírhedt volt arról, hogy utálatosan viselkedett amatőr koncerteken. Susannah egyetlen olyan alkalomra sem emlékezett, amikor lett volna benne annyi kitartás, hogy az előadás alatt képes lett volna csukva tartani a száját.

A délutáni látogatókban azonban nem a pletykálkodás volt a legrosszabb. A legrosszabb az volt bennük, hogy ezek a légynek sem ártó jótét lelkek nem tudtak ránézni úgy, hogy arcukra ne ült volna ki a szánakozás. Általában olyan hölgyek voltak ezek a látogatók, akiknek volt egy-egy megözvegyült unokaöccsük, unokabátyjuk vagy nagybácsikájuk Shropshire-ben, Somersetben vagy más távoli vidéken, és a távol lévő férfiú történetesen feleséget keresett magának, és eme jó szándéktól vezérelt hölgyek felajánlották, hogy amennyiben Susannah érdeklődését felkelti a lehetőség, szívesen bemutatják az úrnak, ez a hét azonban sajnálatos módon nem alkalmas, mert az illető nyolc fia közül kettőt éppen Etonba kísér.

Susannah váratlanul annyira elkeseredett, hogy könnyeivel kellett küszködnie. Még csak huszonegy éves; alig töltötte be a huszonegyet. Nem szánalomra méltó.

És nem akarta, hogy sajnálják.

Hirtelen úgy érezte, muszáj kimennie a bálteremből, képtelen ott maradni. Nem is akart ott lenni, nem akarta nézni Clive és Harriet kettősét, mint valami nyomorult kukkoló. A családja meg nem akart hazamenni, de biztosan van itt valami csendes helyiség, ahol háborítatlanul megpihenhet egy kis ideig. Ha mindenáron el akar bújni, akkor akár megfelelő, méltó módon is teheti. Ott állni a sarokban egyszerűen szánalmas és felháborító. Már három embert látott, akik feléje mutattak, aztán kezüket szájuk elé kapva mondtak valamit beszélgetőtársaiknak.

Nem tartotta magát gyávának, de bolondnak sem, és csak egy bolond tenné ki magát önként ilyenfajta nyomorúságos megaláztatásnak.

Teáscsészéjét a közeli ablakpárkányra tette, és kimentette magát Lord Middlethorpe társaságából. Nem mintha hat szónál többet beszéltek volna egymással, annak ellenére, hogy közel háromnegyed órán át álltak egymás mellett. Végigment a bálterem szélén, a hallba vezető nagy ajtót kereste. Egyszer már járt itt, amikor hála Clive iránta mutatott érdeklődésének, egész Londonban ő volt a legnépszerűbb ifjú hölgy, és emlékezett arra, hogy a hall túlsó végén van egy pihenőszoba hölgyeknek.

Ám amikor elérte célját, az ajtót, megtorpant. Szemtől szemben találta magát… Ó, szentséges ég, hogy is hívják? Barna haj, kissé dundi… ó, igen. Penelope. Valamilyen Penelope. Egy lány, akivel egy tucatnyi szónál többet nem váltott soha. Ugyanabban az évben debütáltak, de mintha két teljesen más világban éltek volna, olyan ritkán keresztezték egymást útjaik. Susannah a város krémjéhez tartozott attól a pillanattól fogva, hogy Clive kiválasztotta őt, Penelope pedig… nos, Susannah nem igazán tudta volna megmondani, hogy mi volt Penelope. Talán a bálok örökös, táncra kéretlen petrezselyemárusa.

– Ne menj oda – mondta Penelope halkan, nem nézve a szemébe.

Susannah nagyon meglepődött; elfeledkezett magáról, önkéntelenül kinyílt a szája és tátva maradt; szemében kérdések vibráltak.

– Több tucat fiatal hölgy van a pihenőszobában – közölte Penelope.

Ez elég értelmes magyarázat volt. Egyetlen hely akadt a bál helyszínén, ahol még a bálteremnél is kevésbé szeretett volna lenni, nevezetesen egy csevegő, fecsegő, pletykáló hölgyekkel teli helyiségben, mert szinte biztosra vehető, hogy ez esetben minden hölgy rögtön azt feltételezné, azért menekült el a nagy társaságból, hogy ne kelljen Clive és Harriet jelenlétét elviselnie.

Ami történetesen igaz is volt, de Susannah ezt senki tudomására nem akarta hozni.

– Köszönöm – súgta Susannah. Meglepődött Penelope váratlan kedvességén. Egy gondolat, nem sok, annyit sem szánt tavaly nyáron Penelopéra, a fiatal lány pedig ezt most azzal fizette vissza, hogy újabb kényes helyzettől és fájdalomtól mentette meg. Ösztönösen megragadta és megszorította Penelope kezét. – Nagyon köszönöm.

És hirtelen azt kívánta, bárcsak nagyobb figyelmet fordított volna az olyan lányokra, mint Penelope akkor, amikor még az előkelő társaság legnépszerűbb tagjai közé tartozott. Már ő is tudta, milyen érzés a bálterem szélén időzni, sóvárogni, várni, csak várni; már saját tapasztalatból mondhatta: nem jó.

De mielőtt bármi mást mondhatott volna, Penelope gyorsan, félénken elbúcsúzott tőle, és magára hagyta Susannah-t.

A bálterem legzsúfoltabb részén volt éppen, pedig egyáltalán nem akart ott lenni, ezért inkább továbbsétált. Nem igazán tudta, merre tart, de csak ment tovább, mert úgy érezte, ezzel talán azt a látszatot kelti, hogy tudja, mit csinál.

Egyetértett azzal a nézettel, hogy az embernek, de az ember lányának különösen, akkor is úgy kell kinéznie, mintha tudná, mit csinál, ha történetesen nem tudja. Ezt éppen Clive tanította neki. Ez azon kevés jó dolog egyike, amely udvarlásából megmaradt.

Ám ebben a dicséretre méltó elhatározottságában, legalábbis annak látszatában, elfeledkezett arról, hogy környezetét figyelje, ezért történhetett az, hogy meglepetésként érte a férfihang. Az ő hangja.

– Miss Ballister…

Nem, nem Clive. Annál is rosszabb. Clive bátyja, Renminster grófja szólította meg. Sötét hajú, zöld szemű, teljes pompájában.

A gróf sosem kedvelte Susannah-t. Ó, természetesen mindig udvarias volt vele, de mindenkivel udvarias volt. Susannah azonban érezte viselkedésén az iránta való megvetést, azt a nyilvánvaló meggyőződést, hogy ő nem elég jó az öccsének, nem ő a megfelelő feleség számára.

Susannah feltételezte, hogy Clive boldog. Házasságban él Harriettel, így Susannah Ballister már nem szennyezheti be a terebélyes Mann-Formsby családfát.

– Gróf úr – felelt a megszólítása, és igyekezett ugyanolyan udvariasan szólni, mint a férfi. El nem tudta képzelni, hogy a nemes úr mit szeretne tőle. Semmi oka nem volt rá, hogy megszólítsa őt; könnyen hagyhatta volna, hogy elsétáljon mellette úgy, hogy jelenlétéről tudomást sem vesz. Még csak nem is lett volna részéről különösebb udvariatlanság. Mert Susannah nagyon fürgén lépkedett, a lehető leggyorsabban haladt a zsúfolt bálteremben, azt a látszatot keltve, hogy siet valahová.

A gróf rámosolygott, már ha azt mosolynak lehet nevezni, mert a szeme körül meg sem moccantak a nevetőráncok.

– Miss Ballister… Hogy van?

Susannah egy pillanatig szóhoz sem jutott, csak bámult a grófra, aki nem olyan ember volt, hogy kérdezzen, ha nem igazán érdekli a válasz, márpedig semmi oka nem volt arra, hogy a gróf urat éppen az ő jólléte érdekelje.

– Miss Ballister? – ismételte nevét a gróf, mintha a válasz hiánya némiképp szórakoztatná.

Végül képes volt felelni:

– Köszönöm kérdését, jól vagyok.

Bár mindketten tudták, hogy ez a válasz a lehető legtávolabb áll a valóságtól.

A gróf nagyon hosszú ideig nézte őt, mintha tanulmányozná, mintha valami olyasmit keresne az arckifejezésén, amit Susannah elképzelni sem tud.

– Uram? – kérdezett vissza, mert a pillanat feszélyezettsége miatt muszáj volt valamivel megtörni a csendet.

A gróf hirtelen felkapta a fejét, mintha Susannah hangja zökkentette volna ki elmélyült gondolataiból.

– Kérem, bocsásson meg… Szabad egy táncra?