Lady Wistledown további megfigyelései

1. fejezet-2

Susannah kínosan hosszú pillanatig képtelen volt megszólalni.

– Táncra? – visszhangozta a gróf szavát kérdő hangsúllyal, és nagyon bosszús volt magára, amiért képtelen volt artikuláltabban megnyilvánulni előtte.

– Igen, táncra – felelte halkan a gróf.

Susannah elfogadta a felé nyújtott kezet – nem is tehetett mást, hiszen nagyon sokan figyelték –, és hagyta, hogy a férfi a táncparkettre vezesse. Magasabb volt, mint Clive, aki egy fejjel volt magasabb nála. Furcsa, visszafogott légkör vette körül, szinte túl nagy önuralom jellemezte, ha ez egyáltalán lehetséges. Elnézte, ahogy a gróf a tömegben mozog, és az a furcsa érzése támadt, hogy ez a nagy magabiztosság, ez a híresen példás önuralom egy napon biztosan összeomlik.

És ekkor, de csak ekkor fog feltárulni Renminster gróf igazi egyénisége.

David Mann-Formsby hónapokig nem gondolt Susannah Ballisterre. Egészen pontosan azóta, hogy öccse úgy döntött, Harriet Snowe kisasszonyt veszi feleségül a sötét hajú szépség helyett, aki most a karján keringőzik. Némi bűntudat kezdte mardosni azonban, mert amint meglátta Miss Ballistert a bálteremben, mintha szándékoltan tartott volna valahova, pedig aki egy másodperccel többet szánt arra, hogy ránézzen, feszült arckifejezésére, a tekintetében bujkáló szívfájdalomban rögtön láthatta volna, hogy ez nem így van, és eszébe jutott, milyen mostohán bánt az előkelő társaság Susannah-val, miután Clive úgy döntött, inkább Harrietet veszi feleségül.

Tény és való, hogy ez egyáltalán nem Susannah hibája volt.

Miss Ballister tiszteletre méltó családból származott, bár nemesi címük nem volt, és különösebben vagyonosnak sem mondhatók. És amikor Clive elhagyta őt Harriet miatt, akinek neve legalább olyan régi volt, mint amilyen nagy a hozománya, a társaság kárörvendőn nevetett rajta a háta mögött… és talán szemtől szemben is. Azt mondták rá, hogy törtető, túlságosan sokra tartja magát, magánál nemesebb és gazdagabb férjre vadászik. A társaság nem egy matrónája – akiknek Susannah Ballisternél sokkal kevésbé bájos és elragadó lányaik voltak – megjegyezte, hogy ez a törtető nőszemély az ő lányuk helyét ragadta el Clive oldalán, és egyáltalán hogyan merészel arra gondolni, hogy egy gróf fivére feleségül kéri.

David az egész udvarlás- és eljegyzéstörténetet meglehetősen visszásnak találta. De mit tehetett volna? Harriet végső soron sokkal jobb feleség lesz az öccse mellett.

Susannah azonban ártatlan és önkéntelen résztvevője volt ennek a botránynak; nem tudhatta, hogy Harriet apja folyamatosan szinte udvarolt Clive-nak, és kitartásával elérte, hogy a végén már Clive és úgy gondolta, a filigrán, kék szemű Harriet valóban szép és jó felesége lehet. Úgy illett volna, hogy Clive tudassa szándékát Susannah-val, mielőtt az eljegyzés híre a sajtóban megjelenik, és még ha túl gyáva is volt ahhoz, hogy ezt személyesen jelentse be, lehetett volna annyi esze, hogy a nagy bejelentést ne tegye meg a Mottram-bálon, mielőtt a közlemény a Times hasábjain megjelent. Amikor Clive ott állt a kis zenekar előtt, kezében pezsgőspohárral, és vidám beszédbe kezdett, senki sem nézett a mellette álló Harrietre.

Susannah volt a fő attrakció. Susannah, aki ott állt döbbenten, szája meglepetéstől tátva maradt, tekintetében rémület. Susannah, aki nagyon igyekezett erősnek mutatkozni, megőrizni a tartását, büszkeségét, de végül kimenekült a teremből.

Szenvedő arcának képét David hetekig, sőt hónapokig hordozta emlékezetében, míg lassan elhalványult, elfelejtődött a napi gondjai és nehézségei között.

Egészen mostanáig.

Egészen addig, amíg meg nem látta, hogy Susannah ott áll a sarokban, és úgy tesz, mintha nem is érdekelné a helyzet, hogy Clive és Harriet a jókívánságokkal áradozók figyelmében sütkérezik. Látta rajta, hogy büszke nő, a büszkeség azonban mindenkinél csak egy bizonyos pontig tart, azon túl az ember egyszerűen egyedül akar maradni, el akar menekülni a világ elől.

Nem lepődött meg, amikor Susannah végül elindult az ajtó felé.

Először arra gondolt, átengedi, talán hátrébb is húzódik, hogy a kisasszonynak ne kelljen látnia őt, ne tudja, hogy távozni látta. Ám valami furcsa, ellenállhatatlan impulzus arra késztette, hogy előrelépjen. A legkisebb mértékben sem zavarta, hogy Susannah petrezselyemárusnak állt, mert az előkelő társaság báljaiban mindig lesznek petrezselyemárus hölgyek, és egyetlen férfi aligha tehet sokat azért, hogy ez a helyzet lényegesen javuljon.

David azonban ízig-vérig Mann-Formsby volt, és ha van valami, amit nem tud és nem akar elviselni, az a tudat, hogy a családja rosszat tett valakivel. Az öccse pedig határozottan rosszat tett ezzel a fiatal hölggyel. David nem ment volna odáig, hogy azt állítsa, a hölgy élete teljesen tönkrement, de tény, hogy nem érdemelte meg ezt a méltatlan, a botránnyal határos mellőzöttséget.

Renminster grófjaként – nem, a Mann-Formsby család férfi tagjaként – kötelessége jóvátenni, ami jóvátehető.

Ezért felkérte egy táncra. Egészen biztosan nem marad észrevétlen, ha együtt látják őket táncolni. Sőt, egészen biztosan emlékezetes lesz. Beszédtéma. És bár Davidnek nem volt természete önmagát dicsérni, tudta, hogy ha táncra kéri, az egyenesen csodákat tud tenni Susannah népszerűségével.

A kisasszony, úgy tűnt, eléggé meglepődött a felkérésen, de elfogadta; hiszen mi mást tehetett volna így, hogy ennyien figyelik?

A táncparkett közepére vezette, tekintetét egy pillanatra sem vette le Susannah arcáról. David pontosan tudta, miért vonzódott hozzá Clive. Azért, mert Susannah olyan csendes, nyugodt, sötét hajú, sötét szemű szépség volt, akit sokkal elragadóbbnak talált, mint a társaságban divatos, szőke, kék szemű ideát. Bőre porcelánfehér, szemöldöke tökéletes ívű, ajka eperpiros. Úgy hallotta, hogy Susannah családjában walesi ősök voltak, és könnyű volt észrevenni ezt a hatást.

– Keringő – jegyezte meg a kisasszony kissé feszülten, amikor a vonósötös játszani kezdett. – Mily szédítő!

David önkéntelenül felnevetett erre a kissé csipkelődő, fanyar megjegyzésre. Susannah nem sokat járt társaságba, de mindig őszinte, és udvariasan szókimondó volt; David pedig kifejezetten csodálta ezt a tulajdonságot a hölgyekben, különösen, ha intelligenciával párosult. Táncolni kezdtek, és éppen akkor, amikor David elhatározta, hogy valami semmitmondó megjegyzést tesz az időjárásról, csak azért, hogy felnőttek módjára beszélgetni lássák őket, a kisasszony csattanósan megelőzte:

– Miért kért fel táncolni?

David egy pillanatig szóhoz sem jutott. Tényleg őszinte és szókimondó.

– Szükséges egy úriembernek indok a táncra? – vágott vissza.

A kisasszony ajka kissé megfeszült.

– Soha nem tartottam olyan embernek, aki ok és cél nélkül tesz valamit.

A gróf vállat vont.

– Nagyon magányosnak tűnt abban a sarokban.

– Lord Middlethorpe társaságában voltam – felelte Susannah könnyed hangon.

David a szemöldökét sem vonta fel, mivel mindketten tudták, hogy az idős Lord Middlethorpe az általános vélekedés szerint nem számít egy ifjú hölgy elsődleges választásának, ha társaságról van szó.

– Nincs szükségem a sajnálatára – hebegte.

– Nem is feltételeztem.

Susannah hirtelen felnézett rá.

– És most leereszkedően viselkedik velem.

– Eszembe sem jutna – felelte David a valóságnak teljesen megfelelően.

– Akkor mi ez az egész?

– Ez? Mi? – kérdezett vissza a gróf, fejét kissé oldalra billentve.

– Az, hogy velem táncol.

David legszívesebben elmosolyodott volna, de nem akarta, hogy a kisasszony azt gondolja, rajta mosolyog, ezért teljesen semleges arckifejezéssel válaszolt:

– Ön elég gyanakvó ahhoz képest, hogy éppen keringőt táncol.

– A hölgyeknek éppen keringő közben kellene a legnagyobb gyanakvással élniük.

– Ami azt illeti, bocsánatot akartam kérni – felelte David. Maga is meglepődött a szavain, feszengve köhécselt. – Azért, ami a múlt nyáron történt.

– Mire szeretne utalni ezzel? – kérdezte Susannah óvatosan.

David ránézett, és remélte, hogy tekintetéből csak kedvesség árad. Nem igazán volt hozzászokva ehhez a mimikához, ezért nem lehetett biztos abban, hogy pontosan azt a hatást éri el, amit szeretne. Mégis próbált együttérzőnek tűnni, amikor azt felelte:

– Azt hiszem, tudja.

Susannah izmai tánc közben megfeszültek, és David megesküdött volna, hogy érezte, ahogy a kisasszony gerince acéllá változik.

– Lehetséges – felelte feszült hangon. – De fel nem foghatom, mi köze lehetne ehhez önnek.

– Lehetséges, hogy valóban semmi közöm hozzá – fejezte ki egyetértését a gróf –, mindazonáltal szeretném, ha tudná, egyáltalán nem értettem egyet azzal, ahogy Clive eljegyzése után az előkelő társaság önnel bánt.

– A pletykákra gondol? – kérdezte Susannah teljesen közönyösnek tűnő arccal. – A mellőzöttségre? A visszamondott meghívásokra? Vagy a szemenszedett hazugságokra?

A gróf feszengve nyeldekelt, nem tudta, hogy a kisasszony helyzete valóban ilyen kellemetlenné vált.

– Mindezekre összességükben – felelte halkan. – Soha nem volt szándékomban…

– Soha nem volt szándékában? – vágott a szavába Susannah, és tekintetében indulat villant. – Soha nem volt szándékában! Az ön szándékában? Eddig abban a feltételezésben éltem, hogy Clive hozza a döntéseket a saját életéről. Ezzel elismeri tehát, hogy Harriet az ön döntése, az ön választása volt, nem Clive-é?

– Harriet az öcsém választása volt – jelentette ki a férfi határozottan.

– És az öné? – folytatta a konok kikérdezést a kisasszony.

Hazugságnak semmi értelme nem lett volna, ráadásul nem éppen becsületes lépés.

– Az enyém is.

Susannah ajkát összeszorítva nézett maga elé, tekintetében egyszerre csillant győzelem és vereség; mintha hónapok óta erre a pillanatra várt volna, de most, hogy eljött, egyáltalán nem volt olyan édes, mint remélte.

– De ha feleségül vette volna önt, nem emeltem volna kifogást – jegyezte meg David halkan.

Susannah tekintete a gróf arcára rebbent.

– Kérem, ne hazudjon nekem – súgta.

– Nem hazudok – felelte David sóhajtva. – Ön nagyon kedves, jó felesége lesz valakinek, Miss Ballister. Efelől semmi kétségem sincsen.

Susannah erre semmit nem szólt, de tekintete fényes volt, és David megesküdött volna, hogy legalább egy pillanatra úgy látta, az az eperpiros ajak megreszketett.

Valami nyugtalanítani kezdte. Nem tudta volna megmondani, mi az, és nem akart arra gondolni, hogy a szíve táján érzi ezt a furcsaságot, de egyszerűen nem tudta elviselni, hogy Miss Ballistert könnyeivel küszködve lássa. Volt azonban valami, amit megtehetett, azonkívül, hogy azt mondja:

– Úgy illett volna, hogy Clive mindenképpen tájékoztassa önt a terveiről, mielőtt a nagy nyilvánosságnak bejelenti.

– Igen – felelte Susannah. – Így kellett volna tennie.

David érezte, hogy keze önkéntelenül szorosabban simul a kisasszony derekára. Nem könnyítette meg ezt a furcsa helyzetet, de Davidnek nem is volt oka elvárni tőle ezt. Ami azt illeti, csodálta Susannah büszkeségét, tisztelte, amiért emelt fővel tud járni, mintha nem engedné meg az előkelő társaságnak, hogy megszabják neki, hogyan kell megítélnie magát. A meglepetés kellemes borzongásával nyugtázta, hogy Susannah rendkívül figyelemre méltó ifjú hölgy.

– Így kellett volna tennie – ismételte önkéntelenül a kisasszony szavait –, de mégsem tette, és ezért helyette én kérek bocsánatot.

Susannah kissé oldalra biccentette a fejét, tekintetében szinte tűnődő öröm csillant, ahogy azt mondta:

– Józan megítélés szerint, azt hiszem, a bocsánatkérés helyénvalóbb lenne, ha maga a delikvens, Clive tenné meg, nemde?

David futó mosollyal válaszolt:

– Valóban, de csak feltételezhetem, hogy még nem tette. Ezért, a Mann-Formsby család férfi tagjaként…

Erre a kisasszony hallhatóan felhorkant, amit a gróf úr nem tudott előnyös reakcióként értékelni.

– …tehát a Mann-Formsby család férfi tagjaként – folytatta, és felemelte a hangját, de rögtön halkabbra fogta, amint észlelte, hogy erre számos, a közelben táncoló pár felkapja a fejét – …mint a Mann-Formsby család feje – korrigált –, kötelességem bocsánatot kérni, ha családom valamely tagja tisztességtelenül viselkedik, arra is kiterjedően, ha a bocsánatkérést ő maga nem teszi meg.

Gyors riposztra számított, és a kisasszony valóban szóra nyitotta a száját, szeme sötét szikrát szórt, de aztán olyan hirtelenséggel változtatta meg szándékát, hogy a gróf lélegzete elállt a csodálkozástól. Mert Susannah azt mondta:

– Köszönöm. Elfogadom a Clive nevében megtett bocsánatkérést.

Nyugodt méltóság volt a hangjában, olyasmi, ami arra késztette a grófot, hogy még közelebb vonja magához a kisasszony derekát, hogy ne csak egyszerűen fogja a kezét, hanem ujjait ujjai közé fonja. Ha azonban közelebbről meg akarta vizsgálni ezt az érzést – és nem volt biztos abban, hogy meg akarja –, annak esélye elveszett abban a pillanatban, amikor a zenekar befejezte a keringőt. Ott állt a bálterem közepén, az illem szerint elegánsan meghajolt a hölgy előtt, aki megtisztelte a tánccal, Susannah pedig szabályosan térdet hajtott. Udvariasan búcsúzott:

– Köszönöm a táncot, milord.

És ezzel teljesen nyilvánvaló lett, hogy a beszélgetésüknek is vége. De ahogy David nézte, hogy Susannah elhagyja a termet – valószínűleg egyenesen oda ment, ahová indult, mielőtt megállította –, képtelen volt lerázni magáról az érzést: többet akar. Több Susannah-szót, több beszélgetést. Több Susannah-t.

Aznap éjjel két nagyon furcsa esemény történt.

Az egyik helyszíne Susannah Ballister hálószobája volt.

Nem tudott aludni.

Ezt sokan egyáltalán nem tartották volna furcsának, Susannah azonban mindig azonnal elaludt, amint a feje a párnához ért. Ez a tulajdonsága felettébb bosszantotta a húgát, amikor még egy szobában laktak. Letitia a suttogó éjszakai beszélgetések nagy rajongója volt, Susannah azonban legfeljebb könnyű horkolással vett részt a társalgásban.

Még a Clive cserbenhagyásos elpártolása utáni napokban is úgy aludt, mintha az örök álmot aludná. Ez volt az egyetlen menedéke cserben hagyott debütáns életének fájdalmai és bonyodalmai közepette.

Ez az este azonban teljesen más volt. Susannah hanyatt feküdt (ami önmagában is furcsa, mert oldalvást szeretett feküdni), és a mennyezetet bámulta. Azon tűnődött, hogy a mennyezet repedéseinek mintázata mióta formál üregi nyulat. Illetve erre gondolt, valahányszor megkísérelte Renminster grófját kitessékelni gondolataiból. A valóság ugyanis az volt, hogy azért nem tudott aludni, mert önkéntelenül újra és újra felidézte beszélgetésüket, elemezgetett minden elhangzott szót, és próbált nem tudomást venni arról a borzongatóan édes érzésről, ami akkor fogta el, amikor felidézte a gróf halvány, kissé ironikus mosolyát.

Még mindig képtelen volt elhinni, hogy a sarkára tudott állni vele szemben. Clive csak „az öreg” néven emlegette, és számtalanszor nevezte morcosnak, dühösnek, babonásnak, arrogánsnak és átkozottul idegesítőnek. Susannah eléggé tartott a gróftól; tény, hogy Clive nem úgy állította be fivérét, mint aki közvetlen, nyitott és udvarias férfi lenne.

De ő a sarkára állt, és megőrizte büszkeségét.

Most pedig azért nem tud aludni, mert folyton Davidre gondol, de nem bánta, mert ez édes, szédítő érzés volt.

Nagyon régen volt büszke magára. Már majdnem el is felejtette, milyen érzés.

A másik furcsa esemény ezen az éjszakán a város másik végében, a Holborn negyedben történt, Anne Miniver háza előtt, aki csendes életet folytatott a közeli Inns of the Court ügyvédei és jogtudósai közelében, bár Anne foglalkozása, már ha foglalkozásnak lehet nevezni, szerető volt. Egészen pontosan Renminster grófjának szeretője.

Miss Miniver azonban nem sejtette, hogy bármilyen furcsa történés lenne folyamatban. Ami azt illeti, a furcsa történést csak maga a gróf észlelte, aki kocsisának azt az utasítást adta, hogy a Worth-bálból egyenesen Anne elegáns sorházi lakásához vigye. Amikor azonban kiszállt a hintóból, felment Anne lakásának lépcsőin és épp a sárgaréz kopogtatót akarta megemelni, hirtelen úgy érezte, nem is akar találkozni vele. A sürgető késztetés egyszerűen elmúlt.

Ami Renminster gróf esetében igazán különös volt.