Fejezet 7
1016 Words
Amikor megfordult, a tekintete találkozott Loriéval. Mozdulatlanná dermedve bámult rá.
Lori elvörösödött, mintha kémkedésen kapták volna.
A férfi tekintete egyszerre volt ádáz és védekező. És kihívó.
Lori kényelmetlenül fészkelődött a székén.
A férfi meredten nézte, akár egy támadni készülő farkas.
Lori azon töprengett, vajon van-e ideje még egyszer meglátogatni a mosdót. El lehet hagyni a várót, miután már megmutatta a beszállókártyáját? Diszkréten összeszorította a lábát. Talán ki fogja bírni. Csak az idegesség teszi.
A háta mögött amerikai pár várakozott két ugyanolyan, gurulós bőrönddel.
– A negyvenedik házassági évfordulónkat ünnepeljük – újságolta a férj a mellettük álló fiatal, borostyánszín hajú nőnek.
A fiatal nő szórakozottan bólintott, az arcáról kimerültséget és bizalmatlanságot lehetett leolvasni. Ujjait összekulcsolta maga előtt, a mellére csatolt kenguruban újszülött szunyókált. Lori a csecsemő kerek fejére, ritkás, selymes hajára pillantott. Nem számított rá, hogy gyerek is jön az üdülőbe. Azért is találta olyan vonzónak a helyet, mert távol volt mindentől, és nélkülözte a családbarát szolgáltatásokat.
Kisfiú, állapította meg, amikor az anya megfordult. Alig néhány hónapos lehetett, hasonló korú, mint Pete lánya, Bessy. Szerette volna gyűlölni a nevet, de nem tudta.
Pete.
Mindig Pete.
Mit is mondott Erin múlt éjjel? Hogy Lori mindig piedesztálra emeli őt.
– Cserben hagyott téged, Lori. Megcsalt és elment.
Elment.
Elment.Nem kellett rá emlékeztetni. Átélte.
Összeszorította az ajkát, felnézett a lambériázott mennyezetre.
Most nem. Nem fog sírni. Ha rá akarja venni magát, hogy felszálljon arra a gépre, nem eshet szét.
– Hölgyem! Elnézést, hölgyem, megkezdődött a beszállás.
Meglepetten kapta fel a fejét. A légitársaság utaskísérője a folyosó felé intett, a többi utas már el is indult. Lori még egyszer körülnézett, tekintete Erint kereste, a gyors, rövid lépteket, a sötét hajat, az emberméretű hátizsákot.
Meg fog neki bocsátani. Meg fog. Ha Erin most megjelenik, és bocsánatot kér.
Forró-jeges pánik öntötte el.
– A húgom… neki is a gépen kellene lennie. Őt várom, biztosan úton van már. – Tudatában volt, hogy a hangja vékony és remeg, közel áll az elcsukláshoz.
– Sajnálom – felelte udvariasan az utaskísérő –, de a kaput mindjárt bezárjuk. Attól tartok, a húga elkésett.
Kezemet túlságosan vékony kabátom zsebébe süllyesztem, vállamat felhúzom a fülemig. Egyre több ingázó kel útra, mindenki igyekszik hazafelé. Lábamat terpeszben megvetve próbálom tartani a pozíciómat.
Másnaposságom, ami korábban perzselő forróságként jelentkezett a fejemben, mostanra tompa nyomássá szelídült a koponyám hátsó részében. Önkéntelenül is megborzongok, amikor a tegnap este a lakásomra felhozott pasasra gondolok, döbbent arckifejezésére, ahogy a vendégszoba újságkivágásaira mered. Legalább nem feküdtem le vele. Ezt akár győzelemnek is tekinthetem.
Állott a levegő a föld alatt, a testek által felmelegített szellő a vizelet és a főtt ételek enyhe szagát hordozza. Bárcsak inkább kerékpárral mentem volna dolgozni. Tudtam, hogy meg fogom bánni, de ma reggel kinyomtam az ébresztőt, és később egészen bizarr, magamba forduló, másnapos hangulatban ébredtem. Nem tudtam rávenni magam, hogy elviseljem a nedves aszfaltot vagy az esőköpeny ragadós érintését.
Az alagút mintha kilélegezne a metró közeledésével, a tömeg a peron széle felé mozdul. Semmi sem olyan csábító, mint a vállamon átvetett szatyorban lapuló félkész lasagne és az üveg bor, de előbb haza kell érnem, beállni a forró zuhany alá, és lemosni az egész napot a bőrömről. A délután folyamán Londonban jöttem-mentem, meginterjúvoltam három karaokeénekest, akik összeálltak egy bandába, és készítettek egy számot, ami felkerült a negyvenes toplistára.
Valószínűleg imádtad volna őket, Lori. Belemosolygok a sálamba, a régi autórádió-háborúkra gondolok, amiket tinédzserként vívtunk: én az üléstámlán áthajolva próbálom kivenni az ő pop-mix kazettáját, arra panaszkodva, hogy fáj tőle a fülem; Lori közben hátratolja az ülést, hogy megakadályozzon ebben. Apa pedig azzal fenyegetőzik, hogy ha nem hagyjuk abba, átvált a Rádió 4-re.
Valószínűleg imádtad volna őket, Lori.Az érkező metró már tele van. Benyomakodom a kocsiba, és hét megállón keresztül állok, hálát adva azért, hogy sportcipőben jöttem, nem olyan fekete magas sarkúban, mint a mellettem álló nő, aki az öklével egész úton a derekát masszírozza. A tömeg egy idő után gyérülni kezd, a Kenningtonnál már le tudok ülni. Leveszem a gyapjúsapkámat, belegyűröm a zsebembe, és erősen megvakarom a fejem.
A fülporcomba lőtt fekete fülbevalót piszkálva szórakozottan végignézek a kocsin. Velem szemben egy nő az esti lapot olvassa, homloka rózsaszínben fénylik, szeme alatt puffadt táskák. Vajon amikor otthon kinyitja az ajtót, megcsapja az orrát a házi koszt illata? Vagy ő is inkább a villanyórát pörgeti, hallgatja a mikrohullámú sütő csengetését, és a paplan alatt kuporogva a Netflix kínálatát böngészi?
A nő megfordítja az újságot, láthatóvá válik a címoldal.
Megfeszülnek az izmaim. Elakad a lélegzetem.
Ez ő!
Ez ő!Egy középkorú, fehér pilóta-egyenruhát viselő férfi fotóját bámulom. A bal vállán háromsávos arany jelzés, rövid haja sötét acélszínű, itt-ott világosabb, őszes árnyalatokkal. Ugyanez a fénykép van feltűzve a vendégszobám falára.
Mike Brass, az FJ209 kapitánya.
Két évvel korábban ez a fotó mindennap megjelent a sajtóban, miközben az egész ország találgatott. Ahogy a napok hetekbe fordultak, és nem bukkantak fel új részletek, a sztori fokozatosan visszacsúszott a címoldalról az újságok közepére, míg végül már csak lábjegyzet maradt belőle, egy halványuló emlék a köztudatban. Az én gondolataimban azonban éles megvilágításban van meg a kapitány arca. Sokat tanulmányoztam ezt a képet, nyomok után kutattam a jeges, kék szempár ráncaiban, az apró mosolyra húzódó szájban. És most itt van újra, a címoldalon.
Miért most? Lázasan töprengek, a nyakamban lüktet egy ér. Nem most van a repülő eltűnésének évfordulója. Hónapok óta nem bukkant fel új információ. A sztori teljesen halott.
Miért most?Látnom kell a szalagcímet. Felállok, teszek egy lépést előre.
– Nekem el kell… – mondom, miközben ujjaimmal előrenyúlok.
A nő meglepetten rántja magához az újságot, és abban a pillanatban ott van előttem a főcím hatalmas, nyomtatott, fekete betűkkel: A „HALOTT” PILÓTÁT ÉLVE LÁTTÁK FIDZSIN!
: A „HALOTT” PILÓTÁT ÉLVE LÁTTÁK FIDZSIN!A szerelvény lassít. A látóterem beszűkül.
Az egész testem remeg: az ujjaim, a lábam, a fogaim.
A metró zökkenve megáll, nekiesem az újságot tartó nőnek. Felkiált, mire mindenki odanéz. Talpra kászálódik, és leporolja magát, miközben motyogva bocsánatot kérek. Az újságot ledobja az üres helyre, és a fejét csóválva az ajtó felé indul.
Felkapom a lapot. Tudatában vagyok a fülembe toluló vérnek, a nyirkos újság nyomdaillatának. Az ajtó becsukódik, folytatjuk rázós, hangos utunkat a föld alatt.
- Writer
