Előrébb éppen csak látta Danielt. A férfi bicegve robogott át a vastag, pókhálós páfrányok között, egy botot használt sétapálcaként. Tarkója fénylett a verejtéktől. Lori hallotta szaggatott zihálását, lábának súrlódását a földön és a fák gyökerein.
Lenézett Sonnyra, aki arcát a melléhez nyomva, tátott szájjal aludt. Beszívta az illatát, szemügyre vette a mandula alakú szemhéjat, a szárnyra emlékeztető szempillákat, az orrlyuk tökéletes ívét. Aztán folytatta az útját Daniel nyomában.
A lombkorona ritkásabbá vált, ahogy egyre magasabbra hágtak, követve a keskeny, alig járt csapást a gerinc tetejére.
– Daniel! – Utolérte a férfit, megfogta a könyökét.
Daniel megfordult, nyitott szájjal kapkodott levegő után. Arca egyszerre tűnt falfehérnek és kipirultnak.
– Ugye tudod, hogy talán nem is
