Felix rákacsintott.
– Hamarosan továbbállunk – mondta. – Friss legelők meg ehhez hasonlók.
Felix bement a sátorba. A padsorok csaknem üresen tátongtak. A porondon a kis Astrid járkált körbe-körbe viaszfestékes arccal, bő szárú nadrágban, és egy vidám dallamot fújt a harsonáján. Még csak tizenöt éves volt, de rendkívül tehetséges. Zsonglőrködött, kötéltáncolt és bohóckodott. Az arca egyik fele belilult egy eséstől, ám a festék elfedte. Felixet minden alkalommal lenyűgözte, hogy egy ócska, sárfoltos sátor képes volt átalakulni valami káprázatossá a lámpások fényében, a kimerült, csontsovány művészeket is gyönyörűvé lehetett varázsolni, és egy kis festék segítségével az öszvérekből paripák lettek. Igazi varázslat, annyi bizonyos.
Felix felvette a szemüvegét, és – tőle szokatlan módon – las
