KOMAKO KITÁMOLYGOTT a boszorkány kertjéből, és visszakísérte bebugyolált, remegő húgát a régi színházba. Tesi szürke arcát elrejtették a színészköpeny redői, Komako vezette keresztül az utcákon, az árnyak közt. Hazugság volt az egész. A boszorkány nem tudta meggyógyítani Tesit. Sem őt, sem Komakót.
Komako nagyon dühös volt, de a húgára való tekintettel hallgatott. Csak a fapapucsaik csattogtak, miközben végigbotladoztak a fülledt városrészeken. Komako folyamatosan maga előtt látta a port, ami úgy tekeredett rá a férfi gyönyörű ujjaira, mint a füst, végigtáncolt a bütykein. És eszébe jutott a másik férfi is, a vörösesbarna pofaszakállas, aki nem szólalt meg, csak az ajtó mellől figyelte őket, és a tekintete túlságosan öreg volt az arcához képest.
Egyszer, amikor Tesi még nagyon kicsi volt
