KOMAKO LEUGROTT A CSAPÓAJTÓN, kettesével vette a lépcsőfokokat, miközben döbbenet és félelem szorongatta a torkát. Végigrohant a sötét folyosón, elfutott a szobájuk előtt, közben átkozta a kimonója redőit, ahogy leugrott a következő lépcsőfordulóra, azután az utolsóra. Hallotta maga mögött Jacob dübörgő csizmáját a keményfa padlón; a férfi lassabb és nehezebb volt nála, de nem várta meg, nem várhatta meg, mert Tesi egyenesen a szegénynegyed felé tartott a sötétben, ahol tombolt a kolera, és Tesi úgy nézett ki, mint a betegség ötéves, megelevenedett alakja. Komako tudta, hogy a szegények babonásak, hisz egész életében közöttük élt, és azzal is tisztában volt, hogy mire képesek. A seprűjüket szorongató díszletezők felkapták a fejüket, amikor Komako elrohant mellettük, de a lány ügyet sem vet
