Spanyol szerelmi átverés

Fejezet 8

Frusztrált pillantást vetettem rá.

– Én profi eszkortra gondoltam.

Összeszorította a száját, szinte hermetikusan, ami nála azt jelentette, hogy rendkívül bosszús.

– Inkább viszel egy férfi prostituáltat a nővéred esküvőjére, mint engem?

– Eszkortot mondtam, Blackford! ¡Por Dios! – dünnyögtem, mire a szemem láttára vonta össze a szemöldökét, és megjelent az arcán az a bizonyos fintor. – Nem akarok teljes körű szolgáltatást. Csak egy kísérőt. Ennyi. Aki elkísér az eseményre.

¡Por Dios!– De ők nem ezt csinálják, Catalina. – Mély hangja fagyossá vált. Maga alá temetett az ítélkezés jeges lavinája.

– Még sosem láttál romantikus vígjátékokat? – Egyre mélyült a fintora. – Még a Lagzi-randit sem? – Semmi válasz, csak hideg pillantás. – Nézel te egyáltalán filmeket? Vagy csak… dolgozol? – Nem csodálkoznék, ha még tévéje se lenne. Mindenesetre nem változott az arckifejezése. Istenem, nincs időm erre. Aaronra. – Tudod, mit? Felejtsd el. Nem érdekel. – Felemeltem a tenyerem, majd összecsaptam. – Köszönöm a… ezt. Bármi is volt ez. Remek volt. De nincs szükségem rád.

Lagzi-randiIstenem, nincs időm erre. Aaronra. – Szerintem van.

Pislogtam.

– Szerintem az agyamra mész.

– Catalina – kezdte, és fellángolt a haragom, ahogy kimondta a nevemet. – Önmagadat áltatod, ha azt képzeled, hogy ilyen rövid időn belül találsz valaki mást.

Aaron Blackfordnak ismét igaza volt.

Az önáltatást illetően sem tévedett nagyot. Pedig a hazugságról még nem is tudott. Az én hazugságomról. Nem mintha valaha is tudomást szerezne róla. Mindez azonban semmin sem változtatott. Szükségem volt valakire, bárkire, csak rá nem, Aaronra nem, aki elrepül velem Spanyolországba Isabel esküvőjére. Ugyanis A) én vagyok a menyasszony húga és tanúja. B) Az exem, Daniel a vőlegény testvére és tanúja. S mint tegnap kiderült, jegyben jár valakivel. Amit a kedves családom mostanáig eltitkolt előlem. C) Ha nem számítjuk azt a néhány sikertelen randit, amelyre elmentem, kábé hat éve szingli vagyok. Amióta eljöttem Spanyolországból, és az Államokba költöztem, nem sokkal azután, hogy az életem egyetlen kapcsolata befuccsolt. Erről az egész násznép tud – mivel a mi családunkban nincsenek titkok, a kisvárosról nem is beszélve, ahol felnőttem –, és sajnálnak érte. És D) ott volt még a hazugságom.

A hazugság.

A hazugság.A hazugság, amit beadtam anyámnak, és ezzel az egész Martín klánnak, ugyanis ha rólunk van szó, a magánélet és a privát szféra mint olyan nem létezik. A pokolba is, lefogadom, hogy a helyi lap azóta a címlapon jelentette meg a hazugságomat: „Catalina Martín végre-valahára nem szingli többé! A családja boldogan tudatja mindenkivel, hogy az esküvőre amerikai pasijának kíséretében érkezik. Szeretettel várunk mindenkit, hogy szemtanúja legyen az évtized legcsodálatosabb eseményének!”

„Catalina Martín végre-valahára nem szingli többé! A családja boldogan tudatja mindenkivel, hogy az esküvőre amerikai pasijának kíséretében érkezik. Szeretettel várunk mindenkit, hogy szemtanúja legyen az évtized legcsodálatosabb eseményének!”Mert ezt csináltam. Amint anyámnak kicsúszott a száján, hogy Danielnek jegyese van, és a hír elérte a fülemet a telefonon keresztül, rávágtam, hogy én is hozok valakit. Sőt, nem is akárkit. Azt mondtam – azt hazudtam, azzal ámítottam és vakítottam –, hogy a pasimat hozom.

Aki gyakorlatilag nem létezik.

Egyelőre.

Egyelőre.Oké, egyáltalán. Aaronnak ugyanis igaza volt. Erősen optimista hozzáállás részemről, hogy ilyen rövid időn belül találok valakit. A gondolat, hogy az illető majd eljátssza, hogy ő az én kitalált pasim, nevetséges. De hogy beletörődjek abba, hogy Aaron az egyetlen esélyem, és elfogadjam az ajánlatát? Az egyenesen őrültség.

Oké, egyáltalán.– Látom, kezded kapiskálni. – Aaron szavai visszarántottak a jelenbe, és áthatóan nézett a kék szemeivel. – Hagylak, hogy feldolgozd magadban. Majd értesíts, ha sikerült.

Lebiggyesztettem az ajkam. Éreztem, hogy ismét elönt a forróság – mert mennyire megalázó rám nézve, hogy Aaron Blackford, aki ki nem állhat engem, úgy megsajnál, hogy felajánlja, hogy elkísér –, összefontam a karjaimat, és elfordultam a hideg, könyörtelen szempártól.

– Ja, és Catalina…

– Mi az? – nyögtem erőtlenül. Mennyire szánalmas!

Mennyire szánalmas!– Ezúttal próbálj meg nem elkésni a tízórai értekezletről. Egyáltalán nem cuki.

Felkaptam a fejem, és a torkomon akadt a dühödt horkantás.

Seggfej.

Seggfej.Megesküdtem, hogy egy nap szerzek egy magas létrát, felmászom rá, és a képébe vágok valami jó durvát, hogy fájjon.

Egy év és nyolc hónap. Ennyi ideje tűröm el ezt az embert. Számontartom, csak az alkalomra várok.

Végül egy kurta biccentéssel elfordult, és faképnél hagyott. Egyelőre végzett velem.

– Bevallom, ez igazán… – Rosie elhallgatott, nem fejezte be a mondatot.

– Őrjítő? Sértő? Bizarr? – találgattam, és a tenyerembe temettem az arcomat.

– Váratlan – mondta Rosie. – És érdekes.

Kilestem rá az ujjaim közül, és láttam, ahogy mosolyra húzódik a szája.

– Ki vagy rúgva a barátnői állásodból, Rosalyn Graham.

Felkacagott.

– Úgysem gondolod komolyan.

Igaza volt. Sosem szabadul tőlem.

Sosem szabadul tőlem.– Szóval… – Rosie belém karolt, és elindultunk a folyosón. – Mihez akarsz kezdeni?

Reszketegen felsóhajtottam, és kiszállt belőlem az erő.

– Halvány gőzöm sincs.

Egy dologban biztos voltam: Aaron Blackford ajánlatát semmiképpen nem fogadom el. Nem ő az egyetlen esélyem, és egyáltalán nem a legjobb esélyem. Sőt, nekem ő semmim se lehet. Pláne a kísérőm a nővérem esküvőjére.

Nem késtem el az értekezletről.

Egy éve és nyolc hónapja egyszer sem érkeztem késve.

Miért?

Aaron Blackford miatt.

Egyszer, egyetlenegyszer késtem el a jelenlétében, és azóta ahányszor csak tehette, az orrom alá dörgölte a dolgot.

Sose mondta, hogy azért történt, mert spanyol vagyok, vagy nő. Ami a notórius késést illeti, mindkettő megalapozatlan sztereotípia.

Aaron nem egy észszerűtlen pasi. Csak a tényekre mutat rá: az igazolható igazságokra. Erre a gondolkodásmódra tanították, mint minden mérnököt a vállalatnál, amelyiknél dolgoztunk, engem is beleértve. És gyakorlatilag valóban elkéstem. Akkor egyszer, hónapokkal ezelőtt. Való igaz, hogy lemaradtam egy fontos prezentáció első negyedórájáról. S az is kétségtelen, hogy ez Aaron prezentációja volt – az InTechnél töltött első hetében –, sőt még az is, hogy keservesen hangosra sikerült a belépőm, ugyanis sikerült felborítanom egy kávéskannát, megjegyzem, teljesen véletlenül.

Rá Aaron dossziéira, amiket a prezentációhoz készített össze.

Na jó, egy része a nadrágjára fröccsent.

Nem a legjobb első benyomás, amit tehetsz egy új kollégára, de ez van. Megesik az ilyesmi. Gyakran előfordulnak efféle apró, véletlen és váratlan balesetek. Az emberek túlteszik magukat rajtuk, és az élet megy tovább.