Spanyol szerelmi átverés

Fejezet 11

Gerald felhorkant, mire felkaptam a fejem.

– Na, ez a hátránya, ha harmincas női munkaerőt alkalmaz az ember.

Nem hittem a fülemnek. Pedig tényleg ezt mondta. Már nyitottam a számat, hogy visszavágjak, amikor Héctor megelőzött.

– Rendben, mi lenne, ha mind besegítenénk? – vetette fel Héctor, beletörődő pillantást vetve rám. – Mind megtámogatnánk valamivel.

Imádtam ezt az embert, de a lágy szíve és a konfliktuskerülése nem vitt előre. Ezzel csak kerülgette az igazi problémát.

– Nem a gimiben vagy, Héctor – csattant fel Gerald. – Szakemberek vagyunk, nem fogunk besegíteni. – Megrázta zsíros, kopasz fejét, majd ismét felhorkant.

Héctor becsukta a száját.

Kabir újra megszólalt:

– Átküldöm neked a vendéglistát, Lina, amit Jeff összeállított. – Megint a fejemet ráztam, éreztem, ahogy elönt a forróság, és a nyelvembe haraptam, nehogy véletlenül olyasmit mondjak, amit utólag megbánnék. – Ja – tette hozzá Kabir –, és Jeffnek az ételekkel kapcsolatban is vannak ötletei. Azokat egy külön e-mailben küldöm át. De azt akarja, hogy te is nézz utána egy kicsit. Esetleg kitalálhatnál egy központi témát. Azt mondta, te úgyis tudod, mi a teendő.

Elmormoltam egy hangtalan káromkodást, aminek hallatán az abuelám a fülemnél fogva vonszolna el a templomba. Úgyis tudom, mi a teendő? Honnan a fenéből tudnám?

abueláÚgyis tudom, mi a teendő? Honnan a fenéből tudnám?Két kézzel szorítottam a tollamat, hogy kicsit kiadjam magamból a fokozódó idegességet, és mély levegőt vettem.

– Majd én beszélek Jeff-fel – szűrtem a fogaim közt a szavakat, miközben feszülten mosolyogtam. – Nem szívesen zavarom, de…

– Sokáig fogod még pazarolni a drága időnket? – visított fel Gerald, mire kifutott a vér az arcomból. – Nem kell ezzel a főnököt háborgatni. – Gerald rám mutatott pufók mutatóujjával. – Ne a kifogásokat keresd, hanem végezd el a feladatot! Csak képes vagy egyetlen napig mosolyogni és édelegni, nem?

Visszhangzott a fejemben az „édelegni” kifejezés, és elképedve bámultam rá.

Ez az izzadt hájkupac az elegáns ingben, amit eredetileg olyasvalakire terveztek, akibe némi kifinomultság is szorult, minden alkalmat megragadott, hogy leszólja az embereket. Különösen a nőket. Ezt már pontosan tudtam.

– Gerald… – Kedvességet erőltettem a hangomba, miközben olyan erővel szorítottam a tollamat, hogy attól féltem, eltörik, és kiderül, mennyire ideges vagyok. – …az értekezletnek pont az a célja, hogy megbeszéljük az efféle problémákat. Úgyhogy sajnálom, de kénytelen leszel végighallgatni…

– Aranyom – vágott a szavamba Gerald leereszkedő vigyorral –, ez egy parti. Ti, nők szeretitek az ilyet, nem? Találj ki valami programot, hozass némi kaját, vegyél fel egy csinos ruhácskát, és süss el néhány viccet! Fiatal vagy, és cuki, meg sem kell erőltetned a kis agyadat. A tenyeredből fognak enni. – Felnevetett. – Ehhez nyilván értesz, mi?

A torkomon akadt a szó. A lélegzetem, amelynek szabadon kellett volna áramolnia, megrekedt a tüdőm és a külvilág között.

Elvesztettem az irányítást a testem fölött, s éreztem, ahogy kiegyenesednek a lábaim, és felállok. Nyikorgott a székem a padlón, a hang váratlan volt, és fülsüketítő. Két kézzel rácsaptam az asztallapra, elborult az agyam, és vérben forgott a szemem. Szó szerint. Abban a pillanatban megértettem, hogy honnan ered ez a szólás. Pirosra színeződött előttem a világ, mintha piros lencséjű szemüvegen át nézném.

Hallottam, hogy a jobbomon Héctor felsóhajt. Halkan motyogott valamit.

Ezután nem jutott el semmi a fülemig. Csak a szívem dübörgött a mellkasomban.

Mert erről volt szó. Ez volt a lényeg, a valódi ok, amiért a másik négy ember közül ebben a teremben pont engem választottak ki erre az istenverésére. Én nő vagyok – az egyetlen csoportvezető, aki nő a részlegen –, és megfelelek a feladatra, nem számít, hogy mennyire domborúak az idomaim. Hetyke vagyok, cuki és nő. A jelek szerint én voltam a legvonzóbb jelölt. Meg lehet mutatni engem az ügyfeleknek, hogy lássák, hogy mennyire progresszív vállalat az InTech.

– Lina. – Határozottságot és higgadtságot próbáltam erőltetni a hangomba, és utáltam, hogy nem sikerül. Utáltam, hogy legszívesebben kivonultam volna a teremből. – Nem „aranyom”. A nevem Lina. – Lassan visszaültem a székre, a torkomat köszörültem, és igyekeztem összeszedni magam. Menni fog. Muszáj mennie. – Legközelebb a nevemen szólíts, légy szíves. És ugyanolyan tisztelettel és professzionalizmussal beszélj velem, mint a többiekkel. – Egyáltalán nem tetszett a hangom. Pont olyan gyengének hangzott, amilyen nem akartam lenni. De legalább sikerült mindent kiadnom magamból anélkül, hogy rájuk borítottam volna az asztalt. – Köszönöm.

Menni fog. Muszáj mennie.Mivel a felháborodás és a frusztráció miatt kezdett elhomályosulni körülöttem a világ, pislogtam néhányat, hogy szabaduljak tőlük és minden mástól. Szerettem volna, ha nem szorul el a torkom, de nem így történt. Hogyne lennék zavarban, amikor így kiborultam? Sejtelmem sem volt, hogyan kéne kezelnem a helyzetet – pedig nem először kellett ilyen szarsággal bajlódnom, történt már velem hasonló.

Hogyne lennék zavarban, amikor így kiborultam?Gerald fintorgott.

– Ne vedd már olyan komolyan, Lina! – Leereszkedő pillantást vetett rám. – Csak vicc volt. Nem igaz, fiúk?

A kollégáira nézett, a támogatásukat várta.

Nem kapta meg.

A szemem sarkából láttam, hogy Héctor felsóhajt.

– Gerald… – szólt fáradt, lemondó hangon. – Ugyan már, öregem.

Geraldon tartottam a szemem, minden erőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek zihálni az egyre növekvő frusztrációm miatt, és nem voltam hajlandó a másik két férfira, Kabirra és Aaronra nézni, akik egész idő alatt mélyen hallgattak.

Valószínűleg azt hitték, hogy így senkinek nem állnak az oldalára, pedig a hallgatásukkal pontosan ezt tették.

– „Ugyan már” mi? – hördült fel Gerald. – Semmi olyan nem mondtam, ami ne lenne igaz. Meg se kell erőltetnie magát a kislánynak…

Mielőtt összeszedhettem volna a bátorságot, hogy leállítsam, megelőzött az a személy, akire a legkevésbé számítottam.

– Végeztünk.

Amikor felkaptam a fejem, láttam, hogy ő is olyan tömény és hideg pillantással néz Geraldra, hogy szinte megfagy tőle a teremben a levegő.

Megráztam a fejem, és elfordultam Aarontól. Már korábban is mondhatott volna valamit, de nem tette. Részemről örökre hallgathat.

Gerald széke megnyikordult a padlón, ahogy felállt.

– Ja, az biztos – mondta ridegen, és összeszedte a holmiját. – Erre nekem sincs időm. Most már úgyis tudja, mi a dolga.

Ezzel a gyöngyszemmel búcsúzott el tőlünk, majd kivonult a teremből.