TizenegyRITA
Remegő kézzel dőltem a mosdóra.
– Mi a fasz volt ez? – kérdeztem magamtól a tükörben.
Csodák csodájára, a tükörképem nem válaszolt.
Tévedtem. Nem fog menni. Addig nem, amíg el kell fojtanom a bensőmben kavargó vihart.
Nem lett volna szabad idejönnöm. Meg kellett volna köszönnöm a csodás vacsorát. Bocsánatot kellett volna kérnem még egyszer, amiért letaperoltam a tavaszi bálon, és ki kellett volna szállnom a kocsijából, beszállni a saját kocsimba, és elhajtani egy hotelbe, ahol Greg nem találhat rám, hogy az éjszakát – és nagy valószínűséggel életem hátralevő részét – takarók alatt bujkálva töltsem.
Kopogtattak az ajtón.
– Rita?
Reszketegen mély levegőt vettem, és megnyitottam a vízcsapot, majd kiszóltam:
– Egy perc, és megyek!
– Kérlek – mondta. Valami puffant az ajt
