Csakhogy nem így lett. Rajtavesztettek.
Rick átölelte.
– Jaj, Liz, kicsim! – mondta. – Azért szakítottam, hogy biztonságban légy! – Hogy magamat biztonságban tudjam! – Nem akartam ismét megfeledkezni magamról, és bajba sodorni. – Saját magamat bajba sodorni! – Olyan fiatal vagy! Túlságosan fiatal! – Túl fiatal vagyok! – Jaj, istenem, Lizzie! Meg kellett volna mondanod az igazat.
– Nem tudtam – tört ki a zokogás a hozzá simuló Lizből.
– Oké, édesem, ne sírj. Nem a te hibád. Az enyém. Kérlek, ne sírj már.
De úgy tűnt, Liz még sokáig fog sírni. Először is azért, mert annyira félt, hogy Rick mit fog szólni, másodszor meg azért, mert most megkönnyebbült. Rick úgy érezte, egy örökkévalóságig tartja a karjában, de így legalább maradt ideje átgondolni, hogy mit mondjon. Amikor a könnyek árja
