A sarokban íróasztal. Egy ezüstkeretes állókép van rajta, ezüst hátlapja fénylik, akár egy tükör. Vajon kinek a képe van most benne? Kinek?…
Valamikor az ő képe volt benne, az a Sidi-Beachen készült kép.
Lassan közeledik az íróasztalhoz, mintha halasztani akarná azt a percet, mikor a saját képe helyén meglát egy idegen arcot. Azt, aki most van George-nak… Akit most szeret…
– Úristen!… De hiszen ez a sidi-beachi kép!… Az én képem, az enyém!…
Anna nézi, nézi a saját képét, a régi képet, és könnybe lábad a szeme. Eszébe jut, mit mondott George a búcsúzásnál. – Elviszem a képeidet, Anna, elviszem a mosolyodat magammal, különben azt hinném, hogy nem is voltál valóság, csak álmodtalak.
Álom volt, persze hogy álom. És a J’attendrai volt hozzá az álommuzsika…
Most önkéntelenül a zongorához l
