Vágyak könyve

Fejezet 7

Egyszerre megdermedtem. Hidegség öntött el. Embereket köveztek már halálra jóval kezdetlegesebb képekért, mint amit én rajzoltam az imént. A padlóra roskadtam és vaskos cédrusfa ládámnak támaszkodtam. Tegnap este, amikor a nagynéném utasított, hogy a képmásomat rajzoljam az edény aljára, néhány pillanatra felmerült bennem az ábrázolás tiltása, de elhessentettem, elvakított a néném magabiztossága. Most megrémített, mennyire nem gondoltam végig a következményeket.

Embereket köveztek már halálra jóval kezdetlegesebb képekért, mint amit én rajzoltam az imént.Nem az aggasztott, hogy megköveznek – odáig sosem fajulna a helyzet. A kövezések Galileában zajlottak, és Szefforiszban is, de itt, apám görögimádó házában, ahol nem a zsidó törvények betartása, hanem a betartásuk látszata volt a fontos, soha nem történhet ilyen. Nem, én attól féltem, hogy ha felfedezik a képmásomat, tönkreteszik az edényemet. Attól féltem, hogy a ládám értékes tartalmát elveszik tőlem, hogy apám végül enged anyámnak, és megtiltja számomra az írást. Hogy a haragja célpontja Jalta lesz, és talán el is zavarja a háztól.

látszataKét kezemet a mellemre szorítottam, mintha kényszeríteni akarnám magamat, hogy újra az legyek, aki előző este voltam. Hová tűnt az énem, aki leírt egy olyan imádságot, amit egy leány sose merne? Hová tűnt az énem, aki lement a mikvébe? Aki lámpást gyújtott? Aki hitt?

Korábban már lejegyeztem a nagynénémtől hallott történeteket az alexandriai lányokról és asszonyokról, mert féltem, hogy ezek is elvesznek, és most addig kutattam a tekercseim között, amíg rájuk nem találtam. Kisimítottam, és olvasni kezdtem. Bátorságot adott.

Egy darab zsákvászon után kotorásztam a törlőrongyaim között. Ráterítettem a tálamra, hogy éjjeliedénynek álcázzam, és az ágyam alá csúsztattam. Anyám a közelébe sem megy majd. A kémje, Sipra miatt kellett aggódnom.

iv.

Anyám neve Hádár, ami annyit tesz: pompa, és ő mindent elkövetett, hogy méltó legyen e névhez. Smaragdzöld ruhában és a legszebb karneol nyakláncában lépett be a szobába, a nyomában Siprával, aki fényűző ruhadarabokkal és ékszerekkel, fésűkkel, szemfestékkel teli zacskók sorát cipelte. A kupac tetején egy pár mézsárga szandál egyensúlyozott, a szíjaira apró csengettyűket varrtak. Még Sipra, a cseléd is a legjobb ruháját viselte, a csuklóján faragott csont karkötővel.

– Hamarosan indulunk a piacra – jelentette be anyám. – És te is velünk tartasz.

Ha nem ilyen sürgős bejelentéssel érkezett volna, bizonyára észreveszi, hogy gyors pillantást vetek az ágy alatt álló edény felé, és felkeltette volna a figyelmét az érdeklődésemre számot tartó tárgy. De nem ébredt fel a kíváncsisága, én pedig úgy megkönnyebbültem ettől, hogy először meg sem kérdeztem, mi ez az ostobaság, mi okból kell ilyen cifrán felöltözve menni a piacra.

Sipra lehúzta rólam a ruhát, és helyette egy ezüstszállal sűrűn telehímzett fehér vászontunikát adott rám. Indigó fűzőt tekert a csípőmre, a csengettyűs szandált a lábamra csatolta, és rám förmedt, maradjak nyugton, miközben barna arcomat krétaporral és árpával fehérítette ki. A lehelete lencsétől és póréhagymától bűzlött, és amikor elfordítottam a fejemet, fülön ragadott. Nagyot toppantottam, mire zajos csilingelés hangzott fel.

– Maradj nyugton, nem késhetünk el! – szólt rám anyám, azzal szemfestéket nyomott Sipra kezébe, és nézte, ahogy a cseléd kihúzza a szememet, majd olajat dörzsöl a kézfejemre.

Nem bírtam tovább fékezni a nyelvemet.

– Muszáj ilyen cifrán kiöltözni a piacra?

A két nő összenézett. Anyám álla alatt vörös folt gyúlt, és szétterjedt a nyakán, mint sokszor, amikor épp valami fondorlatos dologra készült. Nem felelt.

Semmi ok a nyugtalanságra, mondogattam magamban. Anyám hivalkodó felvonulásai nem voltak ismeretlenek számomra, bár ezeket általában az atyám vendégei számára rendezett fényűző lakomákra tartogatta a fogadócsarnokban, ahol báránysültet, mézes fügét, olívabogyót, hummuszt, kovásztalan kenyeret és bort szolgáltak fel az olajlámpások csillogó fényében, zenészek, akrobaták és jövendőmondó mágusok kíséretében. De a piacon sosem fitogtatta a gazdagságát.

Szegény anyám. Úgy tűnt, folyton bizonyítani akar valamit, bár egészen Jalta érkezéséig nem tudtam, mi az. Az egyik, tetőn folytatott beszélgetésünk során a nagynéném elárulta, hogy anyám atyja szegény kereskedőként kereste a kenyerét Jeruzsálemben, ahol nem különösebben fényűző kelméket árult. Atyám és Jalta ellenben egy finom, görög anyanyelvű alexandriai zsidó családból származott, amely jó kapcsolatot ápolt a római hatóságokkal. Természetesen a házasság két család között, ahol ekkora szakadék tátong, lehetetlen volt, kivéve, ha a menyasszony rendkívüli szépséggel van megáldva, illetve ha a vőlegény valamiféle testi hibával bír. Ez esetben anyám arca volt páratlanul szép, atyám bal combcsontja pedig rövidebb, mint a jobb, amitől enyhén sántított.

A felismerés, hogy anyám nagyzási hóbortjának nem csupán önhittség az oka, hanem szerény származását igyekszik ellensúlyozni vele, megkönnyebbüléssel töltött el. Szántam emiatt.

Sipra szalagokat tűzött a hajamba, és ezüstérmékkel díszített fejpántot kötött a homlokomra. Fojtogató gyapjúköntöst adott rám, amit skarlátvörösre festettek, de nem holmi olcsó festőgyökérrel, hanem nőstény rovarok mély, telt színével. Végső gyötrelemként anyám egy súlyos lapis lazuli gyöngysort akasztott a nyakamba.

– Atyád elégedett lesz – jegyezte meg.

– Atyám? Hát ő is jön?

Anyám bólintott, azzal sáfrányszínű köntösét a vállára terítette, és a fejdíszét eltakarta a csuklyával.

Mikor járt atyám utoljára a piacon?

Mikor járt atyám utoljára a piacon?Nem értettem, mi történik, csak annyit fogtam fel, hogy valamiképp én állok az események középpontjában, és rossz előérzet fogott el. Ha Júdás itt lenne, a pártomat fogná, mint mindig. Ragaszkodott hozzá, hogy anyám adjon felmentést a szövés, a fonás és a lantjáték alól, és engedje, hogy folytassam a tanulmányaimat. Feltette helyettem a kérdéseimet a rabbinak, mivel a zsinagógában nem szólalhattam meg. Most teljes szívemből vágytam rá, hogy itt legyen.

– Júdás hol marad? – tettem fel a kérdést. – Hazatért már?

Anyám a fejét rázta, és félrekapta a tekintetét.

Mindig is Júdás volt a kedvence, rajongása egyedüli tárgya. Úgy véltem, azért mert Júdás biztosította számára a rangot, amit egy fiúgyermek jelent, vagy mert gyerekként Júdás zavart volt és szomorú, és szüksége volt a szeretetre. Júdás ráadásul jóképű volt és szeretetreméltó, egyforma mértékben erényes és jó, ami ritkaság, míg én akaratos, lobbanékony, tele különös reményekkel és önző lázadással. Anyámnak bizonyára nehezére esett szeretnie engem.

– És Jalta? – kérdeztem, kétségbeesetten reménykedve egy szövetségesben.

– Jalta… – Anyám valósággal köpte a nevet. – Jalta itt marad.

v.

Úgy siklottunk végig Szefforisz főutcáján, mint egy császári bárka, végighaladtunk az oszlopsorok előtt, a csillogó zúzott mészkőn lépkedve, félrekényszerítve a járókelőket – atyám ment elöl, utána anyám, Sipra és én, két katona kíséretében, akik kiabálva kergették arrébb az utunkba kerülő embereket. Néztem, ahogy köpcös apám kissé billegve lépdel előttem. Vörös kabátot viselt, mint én, és színben hozzáillő kalapot, ami úgy ült a fején, mint egy kenyér. Nagy füle kétoldalt kifelé gyűrődött a perem alatt, de nagy, kopasz fejét, amit ő Isten csapásának tartott, eltakarta.