Vágyak könyve

Fejezet 8

Korábban, amikor megpillantott, némán bólintott anyámnak, majd alaposabban szemügyre vett, és megszólalt:

– Nem szabad így összevonnod a szemöldöködet, Ana.

– Mondd el, mi célja a kirándulásunknak, atyám, és biztosan kellemesebb lesz az arckifejezésem.

Nem felelt, ezért újra feltettem a kérdést. Ügyet sem vetett rám, ahogy korábban anyám. Nem volt szokatlan, hogy a szüleim nem is törődnek a kérdezősködésemmel, naponta megesett, de hallgatásuk megriasztott. Miközben végigparádéztunk az utcán, a növekvő pánik egyre vadabb és rémültebb képzelődésre késztetett. Eszembe jutott, hogy a piacot ugyanabban a hatalmas római bazilikában tartják, ahol a bíróság van, valamint a nyilvános csarnok, ahol a zsinagógánk ül össze, és gyötörni kezdett a gondolat, hogy nem is a piacra igyekszünk, hanem a törvényszék elé, ahol Júdást rablással vádolják majd, és a gazdagságunk fitogtatása az ő büntetését hivatott csökkenteni. Bizonyára erről van szó, de a bátyám miatt nem kevésbé aggódtam, mint magam miatt.

Pár pillanattal később viszont már a zsinagógában láttam magunkat, ahol a szüleim, akik ráuntak folytonos könyörgésemre, hogy a fiúkhoz hasonló oktatásban részesülhessek, megvádolnak, hogy szégyent hozok rájuk becsvágyammal és fontoskodásommal. A fensőbbséges rabbi leír egy átkot, és arra kényszerít, nyeljem le a tintát, amellyel lejegyezte. Ha bűntelen vagyok, az átoknak nem lesz foganatja, ha pedig bűnös, a kezem elsorvad, hogy ne tudjak többé írni, szememre hályog nő, hogy ne tudjak olvasni, vagy esetleg kifordul az üregéből. Talán nem hasonló próbatételnek vetettek alá egy házasságtöréssel megvádolt asszonyt? Talán nem azt beszélték, hogy a combja elsorvadt és a hasa felpuffadt, ahogy az Írás mondja? Talán már estére kéz nélkül maradok és megvakulok! De ha mégsem a zsinagógába igyekszünk, gondoltam magamban, akkor talán mégis a piac a cél, ahol eladnak egy arábiai hercegnek vagy fűszerkereskedőnek, aki teveháton visz át a sivatagon, és a szüleim végleg megszabadulnak tőlem.

Mély lélegzetet vettem. Majd még egyet, hogy megnyugtassam kavargó, értelmetlen gondolataimat.

A nap állásából úgy ítéltem meg, már majdnem dél van, és elképzeltem, ahogy Jalta felébred az üres házban, ahol csak Lavi maradt, aki elmondja neki, hogy mind kivonultunk a piacra a legszebb ruhánkban. Bárcsak a keresésünkre indulna a néném, gondoltam magamban. Hamar ránk találna – a menetünkből csak a trombiták és a cintányérok hiányoztak. Hátranéztem, reménykedve, hátha megpillantom, magam elé képzeltem, ahogy felbukkan – kifulladva, egyszerű lenvászon tunikában, mert valamiképp tudja, hogy veszélyben vagyok. Mellettem lépdelne, a szokásos mozdulattal büszkén kihúzva magát. Kézen fogna, és azt mondaná: Itt vagyok, megjött a nénéd.

Itt vagyok, megjött a nénéd.A várost valósággal ellepték Szefforisz tehetős polgárai, valamint a birodalom minden sarkából érkezett idegenek – latin és fríg, arameus, héber és görög mondatfoszlányokat kaptam el. Rajtuk kívül szokás szerint rengeteg napszámos tolongott itt Názáretből: kőművesek, ácsok, kőfejtők, akik naponta megtették az egyórás gyalogutat a Nahal Zippori-völgyön át, hogy alkalmi munkát találjanak Heródes Antipász valamelyik építkezésén. Szekereken zörögtek végig az utcákon, szamárordítás és kiabálás közepette, a zaj kioltotta a homlokomon csilingelő érmék, a szandálomon himbálódzó csengettyűk, és a szívem zakatolásának hangját.

Ahogy közelebb értünk a városi pénzverdéhez, a tömegben valaki elkiáltotta magát: „Nézzétek, Heródes Antipász kutyái!” A nábáteusok arámi dialektusában szólalt meg, és láttam, hogy apám összerezzen. Amikor mások is beszálltak a kántálásba, a hátul haladó őrünk pajzsát csapkodva belegyalogolt a tömegbe, mire elhalt a nevetés.

Szégyenkeztem a fényűzésünk miatt, és csak kicsit riasztott meg a parasztok irántunk tanúsított gyűlölete, de leszegtem a fejem, nem akartam a szemükbe nézni, és ekkor eszembe jutott az, amit leginkább feledni akartam Júdás eltűnése napjával kapcsolatban.

Aznap reggel a bátyám elkísért a piacra, azt reméltem, találok papiruszt. Általában Lavira maradt, hogy kísérgessen, de Júdás felajánlotta, hogy eljön velem, én pedig boldog voltam. Ugyanazon az útvonalon gyalogoltunk végig, mint most, amikor megláttunk egy felborult taligát, mellette pedig egy munkást, akinek a karja beszorult egy márványtömb alá. A kő alól vércsík kúszott elő vékony póklábakon.

Próbáltam visszatartani Júdást, ne szaladjon oda hozzá.

– Az a férfi tisztátalan! – kiáltottam, és karon ragadtam. – Hagyd!

Júdás kirántotta a karját szorításomból, és undorral mért végig.

– Ugyan, Ana! Mit tudsz te az ő sorsáról, te, a kiváltságos leány, akinek soha egy napot sem kellett keményen dolgoznia, aki nem ismeri az éhséget? Hát mégiscsak apád lánya vagy?

A szavai úgy zuhantak rám, akár egy súlyos kőtömb. Mozdulatlanul, szégyenkezve álltam, miközben Júdás leemelte a követ a férfiról, és a sebét a saját tunikájáról letépett kelmedarabbal kötötte be.

Majd odafordult hozzám, és így szólt:

– Add a karkötődet!

– Micsoda?

– Add a karkötődet!

Add a karkötődet!Az ékszer színaranyból készült, kanyargós szőlőindát formázott. Elhúztam a karomat.

Júdás odahajolt hozzám.

– Ez az ember – akadt el a hangja, és a verejtékben úszó, rongyos napszámosok felé intett, akik megálltak bámészkodni –, mi több, az összes ilyen ember méltó a könyörületedre. Ők nem ismernek semmi egyebet, csak az adókat és az adósságot. Ha nem tudnak fizetni, Heródes Antipász elveszi a földjüket, és többé nem tudnak megélni, csak így. Ha ez az ember nem képes dolgozni, koldusbotra jut.

Lehúztam a csuklómról a karperecet, és néztem, ahogy Júdás a sebesült kezébe nyomja.

Aznap este veszett össze Júdás atyámmal, miközben anyám, Jalta és én a fogadócsarnok feletti erkély árnyai között állva hallgatóztunk.

– Sajnálom, hogy Simon ben Giorász követője leköpött, atyám! – jelentette ki Júdás. – De nem ítélheted el őt ezért. Csak ezek az emberek harcolnak a szegényekért és a nincstelenekért.

– Márpedig én elítélem őket! – harsogta atyám. – Elítélem, hogy fosztogatnak és bajt kevernek! Ami pedig a szegényeket és a nincsteleneket illeti, ki mint vet, úgy arat!

A szegények ilyen könnyed, ilyen rosszindulatú megvetése feldühítette Júdást, aki ezt ordította vissza:

– A szegények csak Antipász kegyetlenségét aratták le! Ugyan miből fizessék meg az adót még neki is a Rómának fizetendő adón és a Templomnak fizetendő kötelező tizeden felül? Porba tiporják őket, és te meg Antipász vagytok ennek az eszközei!

Pillanatnyi csend támadt. Majd atyám hangja hallatszott, halk sziszegés volt csupán:

– Takarodj! Távozz a házamból!

Anyám lélegzete elakadt. Bár atyám az évek során mindig közönyösen viselkedett Júdással, ilyen messzire sosem ment. Vajon Júdás ilyen haragra gerjedt volna akkor is, ha az én rosszindulatú megjegyzésem nem hozza ki a sodrából aznap? Émelyített a gondolat.

A bátyám léptei visszhangoztak odalent a pislákoló fényben, azután elhaltak.