Vágyak könyve

Fejezet 9

Odafordultam anyámhoz. A szeme gyűlölettől fénylett. Amióta az eszemet tudtam, megvetette atyámat. Apám nem engedte be Júdást a szíve szűk birodalmába, anyám pedig módszeres és látványos bosszút állt rajta: terméketlenséget színlelt. Közben pedig ürömöt, szíriai rutafüvet szedett, sőt még barátcserjét, ami igen ritka és drága szer hírében állt. A fogamzást meggátló szerekre egy gyógynövényes ládikában bukkantam, amit Sipra az udvar alatti raktárhelyiségben rejtegetett. A saját fülemmel hallottam, amikor a lenmagolajba áztatott gyapjúról társalogtak, amit anyám felhelyezett, mielőtt atyám meglátogatta, és a gyantáról, amivel utána kitörölgette magát.

Úgy tartották, a nőknek két feladatuk van: a szépség és az utódok világra hozása. Mivel atyám a szépséget megkapta, anyám gondoskodott róla, hogy az utódokat ellenben megtagadja tőle: nem szült neki több gyermeket rajtam kívül. Atyám ennyi év alatt egyszer sem kapta rajta a csaláson.

Néha megfordult a fejemben, hogy anyámat talán nem csupán a bosszú hajtja, hanem az ő saját különös női vonása – nem a határtalan becsvágy, mint engem, hanem a gyermekektől való viszolygás. Talán a szüléssel járó fájdalomtól és halálos veszélytől félt, vagy iszonyodott attól, ahogy a gyermekek tönkreteszik a női testet, vagy a nevelésükkel járó kimerítő feladatok taszították. Vagy egyszerűen csak nem kedvelte őket. Nem hibáztattam emiatt. De ha ilyen okokból színlelt terméketlenséget, akkor engem vajon miért szült meg? Miért vagyok én itt egyáltalán? Talán nem vált be a barátcserje?

sajátA kérdés egészen tizenhárom esztendős koromig foglalkoztatott, akkor hallottam a rabbit egy szabályt taglalni, amelynek értelmében a férfi elválhat a feleségétől, ha az nem szül neki gyermeket tíz éven belül, és ekkor úgy éreztem, megnyílik a mennybolt, létezésem értelme legurul Isten trónusáról, és a lábam elé pottyan. Én voltam anyám biztosítéka. Azért születtem meg, hogy ő ne kerüljön utcára.

Anyám most atyám mögött haladt, egyenes tartással, felszegett állal, se jobbra, se balra nem pillantva. A napfényben arany köntösén mintha apró lángocskák százai lobbantak volna. A levegő felfénylett körülötte, gőg, szépség és szantálfaillat lengte be. Újra körbepillantottam a zsúfolt utcákon, Jalta, majd Júdás után kutatva a tekintetemmel, és közben a titkos imádságomat mormoltam magamban, az ajkam mozgott, de hang nem jött ki rajta. Urunk, Istenünk, halld meg imámat, a szívem imádságát! Áldd meg a bensőmben élő nagyságot, bármennyire is félek tőle…

Urunk, Istenünk, halld meg imámat, a szívem imádságát! Áldd meg a bensőmben élő nagyságot, bármennyire is félek tőle…A szavak megnyugtattak, miközben ott hömpölygött mellettem a város, melynek pompás épületei minden alkalommal lenyűgöztek, amikor idekint jártam. Antipász impozáns középületeket emeltetett Szefforiszban, királyi kincstárat, freskókkal díszített bazilikákat, fürdőházat, csatornákat, járdákat és tökéletes római rácsozatban kiépített, kövezett utcákat. Városszerte álltak atyáméhoz hasonló hatalmas villák, Antipász palotája pedig oly fényűző volt, mint bármelyik királyi rezidencia. Nekilátott a város újjáépítésének azután, hogy Róma a földdel tette egyenlővé sok évvel ezelőtt, amikor Júdás elveszítette a szüleit, és a hamuból egy gazdag metropolisz született újjá, melyet egyedül Jeruzsálem múlt felül.

Antipász nemrég négyezer férőhelyes római amfiteátrum építésébe kezdett bele a város északi hegyoldalában. Atyámé volt az ötlet, hogy Antipász ezzel nyűgözze le Tiberius császárt. Júdás ellenben azt mondta, ez csak egy újabb módszer arra, hogy lenyomják Rómát a torkunkon. De fondorlatos atyánknak ez még nem volt elég. Azt tanácsolta Antipásznak, veressen saját pénzt, de a saját képmása helyett egy menóra legyen rajta. A leleményes gesztus azt a látszatot keltette, hogy Antipász betartja ugyanazt a mózesi törvényt, amit én reggel megszegtem. A nép Rókának hívta Heródes Antipászt, de apám volt a ravaszabb.

Vajon én is olyan vagyok, mint ő, ahogy Júdás mondta?

A piachoz közelebb érve a tömeg egyre sűrűbb lett. Férfiak csoportosultak mindenütt – bírák, írnokok, kormányhivatalnokok és papok. Gyerekek cipeltek kötegekben fűszernövényeket, árpát és búzát, ölnyi hagymafüzéreket, galambokat vesszőkalitkában. Asszonyok egyensúlyoztak mindenféle portékát a fejükön, zavarba ejtő biztonsággal – olajjal teli korsókat, kései szüretelésű olajbogyóval megrakott kosarakat, rőfnyi kelméket, kőedényeket, de még háromlábú asztalt is, bármit, ami eladható volt, és közben így üdvözölték egymást: „Selama, selama!” Ezeket a nőket világéletemben irigyen néztem, mivel szabadon, kísérő nélkül jártak-keltek. A paraszti sor nem is olyan szörnyű.

„Selama, selama!”A bazilikában a tolongás csak fokozódott, ahogy a levegőtlen hőség is. Verejtékezni kezdtem díszes köntösöm alatt. Végigpillantottam az árusok és szekerek sorain a hatalmas csarnokban. Verejték, faszén, nyárson sült hús és a Magdalából való sózott hal orrfacsaró bűze terjengett. A kezemet az orromra tapasztottam, hogy ne érezzem annyira a bűzt, és éreztem, ahogy a hátul haladó katona noszogat, haladjak tovább.

Elöl anyám megállt egy bódésornál, ahol a Selyemútról származó portékákat árultak: kínai papírt, selymeket, fűszereket. Lustán végigtapogatott egy azúrkék kelmét, miközben apám továbbment a sor végéig, ahol megállt, tekintete a tömeget pásztázta.

Indulásunk pillanatától kezdve attól féltem, hogy valami szerencsétlenség felé tartunk, nemcsak kiruccanásunk különös volta, hanem a szüleim arcának apró rezdülései miatt is – mégis, anyám most nyugodtan válogatott a selymek között, apám pedig türelmesen szemlélte a tömeget. Talán mégis vásárolni jött anyám? Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem.

Csak akkor vettem észre az alacsony férfit, aki időközben elindult apám felé, amikor a tömeg kettévált, és láttam, hogy előrelép, és meghajlással üdvözli atyámat. Drága, sötét bíborszínű köntöst viselt, és kúp alakú, magas kalapot, talán a legmagasabbat, amit valaha láttam, ami felhívta a figyelmet kivételesen alacsony termetére.

Anyám letette az azúrkék kelmét. Hátrapillantott, és intett, menjek közelebb.

– Ki az ott atyám társaságában? – kérdeztem, amikor odaértem mellé.

– Ő Nátániel ben Hanánia, atyád ismerőse.

A férfi akár egy tizenkét esztendős fiú is lehetett volna, ha nincs dús szakálla, amely úgy lógott le a mellkasára, mint a fonott kenderkóc. Ujjaival folyvást azt babrálta, miközben apró menyétszeme rám tévedt, majd sietve elkapta a tekintetét.

– Nem is egy, hanem két birtoka van – folytatta anyám. – Az egyiken datolyát termeszt, a másikon olívát.

Ekkor következett az a jelentéktelen, névtelen pillanat, ami később hatalmas jelentőséget kapott – egy színes villanás volt a szemem sarkában. Amikor odafordultam, fiatal férfit láttam, parasztembert, aki felemelt kézzel állt, széttárt ujjairól fonalak lógtak – vörös, zöld, lila, sárga, kék. A szálak úgy csüngtek alá a térdéig, mint a csillámló vízsugarak. Később a szivárványt juttatták eszembe, és azon tűnődtem, vajon nem Isten küldte-e nekem a reménység jeléül, mint egykoron Noénak, hogy legyen mibe kapaszkodnom a rám váró pusztító áradatban, de ott és akkor nem volt több csoda szép látványosságnál.