Tábita, apám egyik beosztott írnokának leánya tizenkét esztendős korunkban néhányszor eljött látogatóba hozzánk, azt is anyám erőltette. Leány volt és zsidó, ennyiben ki is merült a hasonlatosságunk. Nem tudott írni-olvasni, és nem is akart megtanulni. Szeretett belopódzni anyám szobájába, és a festékei, az illatszerei között kotorászni. Játékos táncokat adott elő, hol Évát alakította, hol Ádámot, és egyszer a kígyót. Beolajozta és befonta a hajamat, és közben énekelt. Néha fennhangon morfondírozott a hitvesi ágy rejtelmeiről. Engem ez mind mélységesen untatott, kivéve a hitvesi ággyal kapcsolatos fejtegetéseit – az egyáltalán nem volt unalmas.
Már akkor is értettem, anyám azért hívta oda Tábitát, hogy elvonja a figyelmemet tanulmányaimról és elcsalogasson a leányoknak nem való dolgok mel
