Árnyak fogságában

Fejezet 8

Elővettem a legjobb farmeromat, és egy hosszított topot. Ezzel talán nem tűnök ki annyira a tömegből, hogy nemkívánatos személyek észrevegyenek, amíg beérek az iskolába. Már rég elment a kedvem attól, hogy barátkozzak. Nem is ismertek, de már elítéltek csak azért, mert nem ebben a porfészekben születtem és nőttem fel. Ebből nem kértem, hisz’ már így is elég bonyolult volt az életem.

— Elviszlek az iskolába — lépett be apám minden figyelmeztetés nélkül, én pedig majdnem kiejtettem a sminkecsetet a kezemből.

— Nem kell, apa, odatalálok egyedül is — feleltem, és próbáltam kedvesen elmosolyodni. — Nem szeretnék nagyobb feltűnést, mint szükséges.

— Ugyan, Sonia, utálatos lányok New Yorkban is voltak. Nem bujkálhatsz mindig.

— Nem is teszem, épp ezért nem kell, hogy elvigyél. Csak köszörülnék megint rajtam a nyelvüket, hogy nem merek egyedül kilépni az utcára.

— Netán már van másik fuvarod a városba? — kérdezte, és olyan furcsán vizsgálni kezdte az arcomat.

— Persze, van egy kedves buszsofőr, meg egy menetrend szerinti járat, ami szíves-örömest bevisz — mondtam, és egy grimaszt vágtam a tükörben. Olyan furcsa volt, ahogy kérdezte. Mintha tudna Kale-ről. De az lehetetlen.

— Jobb lenne, ha én vinnélek be.

— Nem, apa, nem lenne jobb — mondtam, ahogy felálltam és felkaptam a táskámat. — Nem lesz semmi baj — tettem hozzá, s egy puszit nyomtam az arcára, majd elindultam lefelé a lépcsőn.

— Brigitte készített neked reggelit és tízórait. Ugorj be érte a konyhába — kiáltotta utánam.

— Jó, jó — feleltem, ahogy leszaladtam a lépcsőn, és élveztem a pillanatot.

Öt év után most először éreztem a szabadság édes ízét. Valahogy még a levegő is más volt, ahogy kiléptem a kapun és elindultam a buszmegálló felé.

A busz késett, ahogy mindig, de ebben a pillanatban nem tudott zavarni. Magamba szívtam az új kezdett édes illatát.

Zakatolt a szívem és boldogság járta át a testemet egy olyan élet lehetőségére, ami másnak természetes. Talán néha unja is már. Nekem minden pillanata egy ajándék volt. Mélyeket lélegeztem, minél több oxigén jusson a tüdőmbe. Éreztem, hogy még a levegő is másmilyen volt.

Valójában imádtam volna ezt a helyet, ha nem kényszerítenek ide. Festői volt a táj az óceánnal, a folyton zöldellő mezőkkel, a hatalmas birtokokkal, és a mesébe illő világítótoronnyal. De ebben a pillanatban nem erre az életre vágytam. Így az az egyetlen dolog tudott lázba hozni: hogy felépíthetek egy saját életet.

Ahogy beléptem az osztályba, minden szem rám szegeződött. Néhány arcot ismertem korábbról, de a legtöbb ismeretlen volt. Viszont biztos lehettem abban, hogy mindenki hallott rólam történeteket. Vettem egy mély levegőt és beültem a leghátsó padba. Pont annyi jogom volt itt lenni, mint bárki másnak, így igyekeztem a tanulásra koncentrálni.

Éppen időben érkeztem, így nem kellett azzal foglalkoznom, hogy eltereljem a gondolataimat a halk pusmogásról.

Néhány perc múlva megérkezett a tanár, aki bele is csapott a tanításba, és mindenki elcsendesedett.

— Ez az óra a dizánjelmélet, és ebben a rövid időben próbálok mindent átadni nektek, amit erről tudni lehet — kezdett bele a tanár a bemutatkozásba, én pedig még mindig a kis vázlatomat rajzolgattam. — Tudom, hogy most arra gondolsz, minek kapcsoljam ki a telefont. Hogy hallgassam ennek a bunkónak a felesleges fecsegését? — eszméltem fel a tanár hangjára és elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy épp az egyik beképzelt kis fruskát iskoláztatja. — Ezen az órán versenyezni fogtok a legnagyobb divattervezőkkel, és el fogom várni, hogy túltegyetek rajtuk. Amit itt csinálunk, az igazi művészet, függetlenül attól, hogy az utcán sétáló emberek mit gondolnak erről. Arra fogok törekedni ebben a tanévben, hogy mind megértsétek, igazi, egyedi művészek vagytok — mondta, miközben mellém lépett és kivette a papírt a ceruzám alól. — Ehhez a munkához valami olyasmi kell, ami nem tanítható. Stílus és céltudatosság — mondta, s felmutatta a rajzomat. — Úgy látom, a stílus önben megvan, remélem, a céltudatosság is, Ms…

— Whole — mondtam halkan, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, ahogy minden szem rám szegeződött.

Csak bele akartam szürkülni ebbe az unalmas környezetbe, erre megint a figyelem középpontjába fogok kerülni. És elindul az újabb pletyka, miért is vagyok ebben jobb, mint az itt élő unalmas fruskák.

— Az emberek úgy hiszik, hogy a szépség a tekintetben lakozik — folytatta a tanár, miközben visszarakta a papírt elém, én pedig gyorsan ráhúztam a füzetet. — Pedig nem így van. A szépség a tervező kezében van. Bárkiből lehet szépséget varázsolni, csak meg kell találni a megfelelő stílust. Két ruhát láttok itt mellettem. Melyik jó, és melyik rossz? Van-e egyáltalán jó és rossz trend? Ms. Whole, el tudná mondani, mi a különbség divat és stílus között?

— A divat, nos, az múlandó — feleltem megint halkan, és magamban ezerszer elátkoztam a tanárt már. — A stílus viszont sosem fog kimenni a divatból.

— Chanel. Nagyon jó, Ms. Whole. Tehát stílust nem lehet pénzért venni.

— Ezért kellenek a jó stylistok, mert azokat pénzért is kap az ember — feleltem, és egy röpke mosolyt engedtem meg magamnak.

— Igen — felelte a tanár kuncogva. — Erre próbálunk törekedni ebben az évben, hogy mindannyiuknak legyen saját stílusa, amit majd képes lesz pénzért értékesíteni.

Ahogy kiléptem az iskolából, másra sem vágytam, csak arra, hogy gyorsan hazajussak és átnézhessem a ma tanultakat.

Nem hittem a szememnek, amikor kiléptem, és Kale széles vigyorával találtam szemben magam. A motorjának támaszkodott, és egyértelműen rám várt. Tehetnék úgy, mintha észre sem venném. Ez lenne a normális, hisz’ nem helyes vele találkozgatnom. Mindennap elismétlem magamban, mennyire veszélyes ez, mégis amikor megláttam, valami mindig vonzott hozzá. Valami olyat adott, amire már nagyon régen vágytam.

Szabadságot.

— Szia, Sonia — mondta szélesen vigyorogva, ahogy hallótávolságba kerültem. Olyan helyen parkolt, amit kikerülni sem tudtam, ha el akarok jutni a buszmegállóba.

— Szia, Kale — viszonoztam hűvösen, és folytattam utamat a buszmegálló felé, amikor elkapta a kezemet és visszahúzott. Éreztem bőrét az enyémen, és máris feltámadt a fájdalmas sajgás a lábam között.

— Ugyan már, gyönyörűm, ne kéresd magad. Tudom, hogy tetszett a múltkor, és szívesen hazaviszlek.

— Képes vagyok arra, hogy egyedül hazamenjek — mondtam olyan kimérten, ahogy csak lehetővé tette érintkező bőrünk.

Nagy bajban vagyok.