Tudtam, hogy pár másodperc múlva apám is követi, de képtelen voltam foglalkozni vele. Csak ültem ott bénultan, és bámultam magam elé.
Volt egy felvétel, amin látszódott, hogy én tettem?
Hogy én vágtam el a torkát annak a fiúnak, akit nem is ismertem? Bár senki sem hitte el ezt sem akkor. Mindenki azt mondta, hogy biztos összevesztünk, veszekedtünk. De ebben a pillanatban biztos lettem abban, hogy nem én tettem. Hogy én senkit sem lennék képes megölni.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ültem az asztalnál, mire képes voltam annyira összeszedni magam, hogy felmenjek a szobámba.
Valahol igaza volt apámnak. Mindig is úgy viselkedtem, mintha én tettem volna.
De mi mást tehettem volna, ha mindig is ezt éreztették velem?
Talán itt az ideje, hogy azt az életet éljem, amit mindig is megérdemelt
