A beszállásra várakozunk, nincs valami jó kedvem, és csak jó sokára esik le, hogy tulajdonképpen lelkiismeret-furdalásom van. Fújok egyet kínomban, mire Nóra rám néz.
– Mi az? Elfelejtettél valamit?
– Nem… Csak olyan fura ez… Egyedül utazni valahova…
– Nem egyedül utazol, hanem velem.
– Jó. Úgy értem, család nélkül. Ráadásul Abigéllel össze voltunk nőve az utóbbi egy évben, így olyan érzésem van, mintha cserben hagynám.
Szembefordul velem, és csípőre teszi a kezét:
– Nem pszichiáter vagy véletlenül? Tudnod kéne, hogy ez baromság!
Igaza van. Pont ezért vélem úgy jelen helyzetben, hogy a hivatásom mit sem ér. Persze a beteg elméken segíteni kell, de amikor pszichiáterként aktuális problémákat oldunk meg, mint zátonyra futott házasság, kezelhetetlen kamasz, az valójában mind csak ámítá
