A reggeli közjáték mindent lelassított bennünk. Milyen furcsa az ember. Az egyik pillanatban pörög, szárnyal, fiatalnak érzi magát, a másikban pedig magába fordul, keresi az elveszett éveit, és hiába találja meg a szívében, az a lány, nő, aki megérte, már nincs.
A forgatag ellenére meghitten beszélgetünk Nórával, szemünkkel tovább időzünk egy koldus család látványán, akik a fal mellett ülnek. Az anya a gyermekeit buzdítja kéregetésre, és te turistaként hiába érzed, hogy ez undorító tett egy anyától, mégis rámosolyogsz, és a gyermek kezébe nyomsz pár eurót. Hogy ne tennéd? Mennyire nehéz maradna az ember lelke, ha nem venné észre más nyomorát? Persze vannak, akik erre képesek, de nem lehet ez a kiindulópont.
Annyira elbeszélgetjük az időt, hogy észre sem vesszük, és felgyalogolunk egészen
