Szinte szó nélkül sétálunk vissza a hotel elé. Azon gondolkodom, hogy mit várhat el tőlem. Hívjam föl? Biztos nem teszem meg, akkor sem, ha akarom.
Az utca végébe mutat:
– Ott parkolok. Kocsival kéne továbbmennünk… – Zavarban van, mintha félne a válaszomtól. – De nem tudom, be mer-e ülni egy idegen török férfi kocsijába?
Ezt megkaptad, Fanni!
Komoly arccal mered rám, nem tudom, szántszándékkal szúrta-e ezt vissza, vagy valóban vannak ilyen aggályai.
– Én nem úgy gondoltam, Zidan… – Inkább elnémulok, mert a mentegetőzés hangzana a legrosszabbul. – Természetesen be merek ülni az autóba, és kíváncsian várom, hogy hova megyünk.
Bólint, tudomásul veszi a válaszomat, de semmi más nem tükröződik az arcán.
Elsétálunk a terepjárójáig, kinyitja nekem az ajtót, én pedig beülök. Felnyitja a cso
